Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Ki tudja, milyen sötét hivatal Felé viszi szegény leányt a zengve Robogó, zsúfolt, sárga ravatal? A kopott regény minden szava dal: Grófnővé szépül, herceg lejt feléje, S féltérden helyezi szívét eléje. S megáldottam magamban ócska könyvét; Ó, mert lehet akármi ponyva bár, Letörli egy sorsocska árva könnyét, Az idézetből jól látható, hogy Tóth a hőséhez való viszonyban a lehetséges értékeléseknek csak egyik — végletes és egyoldalú — változatát, a tiszta szánalom és részvét gesztusát dolgozta ki. Ezzel szemben József Attila a maga bonyolultságában fogta fel a problémát és így az álomhoz és álmodóhoz való viszonya is összetett. Mindhárom kilépésben megtaláljuk az együttérzést és a részvétet és egyben a távoltartás, irónia mozzanatát is. De a motívum fejlődése folyamán a hangoltság döntően megváltozott. Az Anyámban az együtérzés és részvét uralkodott. Az anya álmának esendősége, gyermetegsége csupán egy halvány, gyengéd félmosolyt váltott ki a költőből. Az álom esendőségének fentebb leírt erősödésével párhuzamosan szorult háttérbe az együttérzés és adta át helyét az iróniának (Külvárosi éj), illetve alakult át az ,,érted haragszom" elvévé (Hazám), s ugyanígy vedlett át a vers hőse anyából szövőlánnyá, szövőnővé, helyreállítva az Ady-féle elképzeléses eljárást. Az álom-motívum e viszonylag egyszerűbb útjának elemzésével egyrészt azt igyekeztem szemléltetni, hogyan épült bele József Attila életművébe Ady hatása, másrészt szemléltetni akartam a dezideologizáló transzformáció működésének egyik esetét. Az eddigi József Attila-kutatás igen sok megfelelést fedezett fel a költő és a Nyugat alkotói között. Ebben a cikkben saját vizsgálódásaim eredményeinek is csak egy tört részét tudtam bemutatni. De ha az összes felfedezett és még felismerhető összefügggést számbavesszük is, az csak egy jéghegy csúcsa. Az azonosítható hatásokat úgy is felfoghatjuk, mint árulkodó kivételeket, észrevehető nyomokat. Sokkal több a verspotenciálban — vagy nevezzük így: — a költői műhelyben felismerhetetlenné asszimilálódott, azonosíthatatlanná oldódott hatás. A költészet két külső forrásból táplálkozik: a mindenkori valóságból és a rendelkezésre álló hagyományokból; a költő élettapasztalataiból és művészi tapasztalataiból. József Attila művészi tapasztalatainak szerveződésében és fejlődé-