Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

seben igen jelentős szerepet jaszott a Nyugat hagyománya. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk József Attila és a Nyugat viszonyát, akkor a kutatásba tudatosan, elvszerűen be kell kapcsolnunk egy új nézőpontot: A Nyugat fejlődésének van egy valóságos menete. Lehet értékelni jelentőségét az egyes korszakok, fordulatok, a folyóirat életének hullámhegyei és hullámvölgyei szerint is. De a Nyugat vívmányai, eredményei egyben ki is oldódnak ebből a valóságos történeti rendből: egy művész hagyományává válnak és más közegbe kerülnek át, más törvényeknek, az emlékezés, felejtés, tanulás, tapasztalatszerzés, aktualizálódás, stb., törvényeinek, új időrendnek engedelmeskednek. Haladjon bármilyen (esetenként például akár hátráló) irányban a folyóirat, esetleg vele párhuzomosan egyidejűleg egy egészen más irányban haladó művészi életműbe beépülhetnek elmúlt, termékeny eredményei, és ez is hozzátartozik a folyóirat képéhez. Egy mozgalom fejlődése nem fejeződik be megszűntével és szerepe nem mérhető csupán újabb és újabb produktumaival. A vele érintkező, belőle induló, tőle tanuló egyéb művészi törekvésekben múltja, illetve múltjának megmaradó, azaz lényeges mozzanatai továbra is jelenvalók és így értékelhetők. Természetesen nem az volt a célom, hogy eltúlozzam, egyoldalúan túlhangsúlyozzam a Nyugat szerepét József Attila életművének kialakulásában. Ennek megmérésére nem vállalkozhattam egy hozzászólás keretei között. De azt, hogy egy költői életmű helyes értelmezése és értékelése nem képzelhető el a hagyományhoz való viszonyának, adott eseben József Attila és a Nyugat kapcsolatának részletes filológiai vizsgálatától függetlenül, a felsorolt és elemzett példák remélhetőleg szemléletesen bizonyítják.