Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

törekvést már az Anyámban is láthatjuk: ott az „olyankor" szó okozati kapcsolatot létesít a testi harmónia és a morális elismertség élménye között. A Mellékdalban az Álmodik a nyomor „tiszta asszonya" teljesíti a költőnek az újpesti proletár álmával egybeeső vágyait: vizet melegít, vacsorát ad, ágyat vet a hazaérkezőnek. A morális elismerés mozzanata a Mellékdalból magától értetődően hiányzik. De jelentősen megváltoztatva ugyan, mint erkölcsi parancs a szabad, teljes ember ideáljának megvalósítására, felbukkan az Ars poeticában: „a mindenséggel mérd magad!" Ha a genetikus összefüggés itt nem is lenne nyilvánvaló, annál magától értetődőbb a gnómaszerűvé tömörített „ehess, ihass, ölelhess, alhass" sor rokonsága az eddigi kilépésekkel. Az idézett sorban már eltűnik minden külsőleges mozzanat, csupán meztelenül maga az egyénre felszólító móddal vonatkoztatott gondolat van jelen. Említettem, hogy az Anyám idézett részletében még megvan a lehetőség és valóság egyensúlya, látszik az álom tartalmi többlete a nyomorral szemben, de látszik e többlet képzelt volta, az álomjelleg is. Ez az álom-jelleg az Óda Mellékdalában nem szűnik meg, (hiszen a háromszor ismételt „talán" szó utal a feltételességre) — de elhalványul. Minden céltudatos tevékenységnek, mint ismeretes, van egy, az eredményt képzeletben előlegező összetevője. A költő a Mellékdalban az álomnak egy céltudatos cselekvés („Visz a vonat, megyek utánad,") előre elképzelt eredménye pozícióját tulajdonítja. A lehetőség szféráján belül marad, de a lehetőség megvalósítása a költő állítása szerint folyamatban van. Tehát belülről éljük át az álmot, a költő beavatja az olvasót képzeletének munkájába. A képzelet tartalmát azonban nem illeti meg a neki tulajdonított helyzet, a költő önkényesen előlegezi a cselekvés eredményét, a jövőidő elvi feltételességét összemossa a valódi labilitással — egyszóval álmodozik. Az Ars poeticában viszont már a lehetőség teljesen levetkőzve álom-jellegét az igény formáját ölti magára: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass". Az igény nem más, minthogy a lehetőséget egy imperatívusszal a valóságra vonatkoztatjuk. Az igény-forma a lehetőségen azt jelenti, hogy a lehetőségben meglévő tartalmaknak jelen kell lenni, vagy legalábbis jelen kellene lenni a valóságban. Az igényben kifejtett tartalmak ugyanis mindig lényeges, szubsztanciális természetűek. Az a valóság, amelyben az ilyen tartalmak nincsenek jelen, tökéletlen, rossz valóság. A lehetőségnek ez az igény-rangja magyarázza az idézett sor sajátos nyelvi formáját. A ható igéhez fűzött felszólító mód a fölszólítottat nem az igében kifejezett cselekvésre, hanem az ilyen cselekvés lehetőségének követelésére hívja föl. A motívum fejlődésének ezzel az ágával, az álom tartalmával