Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

ben éppen a Nyugat hasábjain a tízes évek elején jelentkezett irodalmunkban. Ez a költészet akkor, kezdeteiben még csupán az egyéni lét érzelmeit, vonzalmait fejezte ki; egy szűk világét, amelynek líráját méltán hasonlították csobogó patakhoz. „Egyik versében maga is ezüst pataknak mondja költészetét •— írta Lányiról Tóth Árpád 1922-ben a már fentebb idézett méltatásában. — S keresve sem találhatunk szebb metaforát jellemzésül. Ez az ezüst patak immár tíz éve teszi zengőbbé muzsikáló hullámaival a magyar Parnasszust, tükrében tíz esztendő sok vidámsága és még több szomorúsága fürdette parti virágait, kék egét, anda holdsugarát és tragikus felhő járását." E patak útja a hazától való elszakadás után jégvilágon haladt át, majd csobogó vize zuhogok és vízesések robajába torkollott: tükre viharfelhőket és villámokat tükrözött, hullámait örvények vonták a mélybe és emelték újra a felszínre. De a hangja mindig tiszta maradt, zengése költészetünk színe-javát gyarapította. Ideje, hogy a maga teljességében és mélységében felfedezzük.