Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Babitsot. Verseit (Játszottam a kezével, Emléksorok egy régi pécsi uszodára, Pesti éj, stb.) tenné felelőssé Trianonért. (Lásd: Zulawski Andor: A Nyugat útja, 1930). Dr. Zoltvány Irén: Erotika és irodalom című könyve (1924) két szempontra redukálná az irodalom kritikai és tudományos megközelítését. Az egyik az antiszemitizmus, a másik a testi szerelem témakörének megtagadása, illetve felszabadítása a művészetben. A Nyugat mindkettőben súlyosan vétkes, mivel munkatársainak tekintélyes hányada zsidó, s — ami ennél is nagyobb, s Zoltvány Irén szerint az előbbiből következő fogyatékosság: — „erotikus közlemények dolgában. . . messze túl tesz még Kiss József hetilapján, A Hét-en is . . ." (179. 1.). A legdurvábban érzéki nyugatosok: Ady, Móricz, Szomory, Révész Béla, Lesznai Anna és Kemény Simon. (180. 1.) Főleg az ő bűnük az, hogy „a magyar nemzeti irodalom eszményei ellen folytatott állandó irtó-hadjárat... meggyöngítette a nemzeti öntudatot, azt azzal is aláásva, hogy a színmagyar társadalmi osztályokat szépirodalmi formában legyalázta és egymás ellen uszította. Ez a bankos alapon szervezett irodalom a haladás jelszavával folyton a nyugatot, a külföldi kultúrát emlegette, pedig nem nyugati, hanem kazár volt legbensőbb érzéseiben, romlott erkölcseiben, s minden irányban csak bomlasztó hatású világnézetével." (187. 1.) A Magyar Kultúra recenziói a művészi értéket is gyakran elvitatják a Nyugat költőinek és prózaíróinak megjelenő műveitől. A lírikusok elleni fő vád az impresszionizmus és a materializmus, ami alatt az élet „érzéki oldalának" kimondását, a vallás, a hit iránti közönyt torzban és csúfban való kéjelgést" értik. Ugyanez a prózában: önpiszkoló naturalizmus, a haza és az ember meggyalázása. A legjelentősebb írók új műveinek bírálatában az ideológiai ellenvetések és kifogások — szervetlenül, szembetűnően ellentmondásos módon — tehetségük iránti elismerés jelzőivel, kényszeredett méltatással vegyülnek. Ez is elhagyható azonban az általánosító érvelésből. Ijjas Antal fejti ki, hogy az európai tájékozottságával kérkedő Nyugat valójában nagyon is korszerűtlen: naturalizmusa már indulásakor túlhaladott szakasza volt a nyugati irodalmak fejlődésének. „Ezért apadtak el olyan katasztrofálisan a Nyugat erői és tartalékai, s ezért sekélyesedik el értékben a baloldali irodalom . . . Fejlődésről szó sem lehet. A baloldali irodalom fiataljai (a legfrissebb harmincasok és a húszas évek generációja) egyáltalán nem jelentenek fejlődést, csak a régi kotta hangjegyeinek meddő tovább variálását." (Magyar Kultúra, 1935. I. 69. 1.) Engedékenyebb — vagy taktikusabb? — érveléssel találkozunk a Schöpflin Aladár irodalomtörténeti összefoglalását bíráló tanul-