Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

lelkiismeretfurdalás, lelkiismeret-vizsgálat volt ez, amely, tudjuk, a generáció összes nagy írójánál bekövetkezett. A világháború előtti Babits más, mint az utáni. Pontosabban: ha ő nem is egészen más, de voltak mások (például Lukács György), akik radikálisan, valóságos pálfordulóval vonták le a konzekvenciáit annak, hogy itt valami a történelemben alapvető módon lezárult. Ebből a generációból, a nagy generációból, az egyetlen a jelentősek közül, aki ugyanúgy folytatta írói tevékenységét, mint azelőtt, ez volt Szabó Dezső. És érdekes módon éppen ez a Szabó Dezső vált a második generáció egyik leghatékonyabb inspirátorává. Hogy lehetett ez? Ez nem egyszerű logikai vagy tárgyi tévedés. Ez úgy lehet, hogy a második generáció, történelmi szituációja következtében nem immunizálódott azokkal a veszélyekkel szemben, amelyek, többek között, éppen az első világháborúhoz vezettek. Tehát nem volt kötelezve önbírálatra, és nem is volt mentes ezektől a világháború előtti szellemi fertőzésektől. Így jött létre a második nemzedék sajátos ambivalenciája, részben világháború előtti, részben pedig új történelmi szituáció következtében. Illyés és Németh László itt a leginkább kiemelkedő példák, akik a maguk munkásságában, egyéni különbségekkel és történelmi különbségekkel, ezt az ambivalenciát mindvégig képviselik és mint második Nyugat-nemzedék is. Jól tudjuk, hogy végig harcban állnak az első nemzedékkel, de ez, ismétlem, nem egyszerű nemzedéki vita, hanem két történelmi szituációnak egymással való párbeszéde és vitatkozása. Ami pedig a harmadik generációt illeti, itt nagyon nehéz a kérdés, élő személyekről is van még szó. A generáció legnagyobb lírai képviselőjének Radnóti Miklóst látom, és hogy prózaíró példát hozzak fel, amatőr módon hadd hívom fel a figyelmet Granasztói Pálnak a művészetére. Mind a ketten (természetesen a prózaíró Granasztói még inkább, mint Radnóti) képviselnek valamit a második generáció kettősségéből, de ez egyáltalán nem ambivalencia, mert ez a harmadik nemzedék már egyértelműen állást foglaló nemzedék. Két dolgot emelnék ki: Radnóti Miklós emberi, költői és gondolkodói alkatának a teljes „komolyságát" és egyértelműségét, a szónak abban az értelmében is, hogy hiányzik belőle a megelőző generációk játékossága, még oly mértékben is, ahogy ez minden lírikusnak meglenne engedve. Legjellemzőbb tulajdonsága volt mint embernek is és mint költőnek is, az az egészen kivételes komolyság, amellyel az emberek és a világ dolgait tekintette. A másik, mondjuk így, nemzedéki tulajdonság, amit Granasztóin szeretnék szemléltetni: egy bizonyosfájta hűség, a szónak a jó értelmében; olyan hőfokú hűség, amelyik esztétikai kategóriává magasodva egy egész tiszta típusú realizmust hoz létre.