Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Nem kell irodalmárok között részletesen fejtegetnem, hogy ezt miképpen értem. Granasztói, aki pusztán a hűség és a pontosság kultusza révén eljut egy igen magas stiláris színvonalra, könyvet ír például arról, hogy rendre és egymás után hogyan váltak hűtlenné mindazok, akik éveken és évtizedeken át őt próbálták arra rábeszélni, hogy legyen hű. Ilyenek azok a történelmi szituációból adódó determinációk, amelyek úgy gondolom, elkülönítik egymástól a generációkat akkor is, hogyha nem becsüljük túl ennek a kategóriának az irodalomtörténeti jelentőségét. Módszertani szempontból igazán hasznos nem az összképek megrajzolásánál, hanem az irodalomtörténet konkrét szövetének a részletekbe menő elemzésénél lehet. Például olyan eszmei áramlat vagy kultúrpszichológiai törekvés vizsgálatában, amilyen az irracionalizmussal való szembefordulás vagy vele való élés. Ha ezt elemzem végig a generációk láncolatán és vizsgálom, hogy erre az eszmeáramlatra, mint sajátos reagensre, hogy válaszol az egyik generáció és hogyan a másik, vagy egy olyan reagenst vizsgálok, amilyen az csztéticizmus, a l'art pour l'art, az el nem kötelezettség kérdése: egészen élesen kitűnnek a generációs különbségek minden teoretikus, absztraháló erőltetés nélkül. Bizonyítják ezt az itt elhangzott előadások is. Poszler Györgynek például az a roppant találó megjegyzése (egészen más oldalról indulva ki), hogy az első generáció még egységben látta azokat a tényezőket, amelyeket a második csak kettészakadva tudott észlelni. Ez pontosan abba az irányba vág, ahogyan én megpróbálok itt a történeti determináció finom-struktúrájának vázlatos megmutatásával a generációk különbségének irodalomtörténeti konzekvenciáira rámutatni. Köszönöm figyelmüket.