Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Babitsot legtalálóbban jellemezni és leginkább megtisztelni, ha azt mondja: „Nietzsche-stílusúak" Babits szellemi mámorai. Most viszont Babits azzal vádolta Nietzschét, hogy behódolásra nevelte korát a barbár diktátorok nyers, vitális erőfölénye előtt. Babits világosan látta, hogy ez a pozitivista—vitalista szemlélet az emberből csupán az ösztönvezette természeti embert vette tudomásul, s respektálta. Kérdéssé lettek e kettős, pozitivista—vitalista vegyülés által Babits számára a liberalizmus alapfogalmai. Olyan korszakához, olyan képviselőihez kívánt a szabadelvűségnek visszafordulni, ahol, s akiknél az eszme eredeti tisztaságában, illetőleg legértékesebb fejlődési fokán volt jelen. Széchenyit vélte e stádium képviselőjének. Űgy látta, Széchenyi minden tekintetben a tudatos erkölcsi választás, a tudatos erkölcsi vállalás embere. A legnagyobb magyar Babits szerint, tudta, hogy a nemzet sem nem szükségszerű, sem nem kizárólagos értékteremtő közösségi formaalakulata a történelemnek. A história más alakulatokat is hozott létre, melyekben a tevékeny ember, az erkölcsi ember ugyancsak ki tudta bontakoztatni értékeit. Széchenyi megfontoltan, döntés alapján állt e mellé a történeti formáció mellé. S ami adott helyzetben, szerinte, még fontosabb: Széchenyi ugyan pusztán verség okán is tartozhatott volna ehhez a nemzethez, a magyarsághoz, de őt ebben a kérdésben is a választás elve vezette. Magyarul sem tudott, történelmét sem ismerte ennek a nemzetnek, szokásrendjét sem mondhatta magáénak; lehetett volna, maradhatott volna bécsi arisztokrata, mint ahogy lettek, mint ahogy maradtak a Duna völgyében annyian. Babits, természetesen, elvont erkölcsi ideál-szituációt teremtett hőse számára. A választás ugyan valóban hozzátartozott Széchenyi legbenső jelleméhez, de választása távolról sem volt oly szabad, mint amilyennek Babits látni szerette volna. De így szerette volna látni, mert nyilván mind a romantika művelődéstörténeti misztikus, mind a pozitivizmus vérségi-animális, mind a szellemtörténet élményi-ösztönös odatartozás elvét szerette volna az erkölcsi döntés elvével fölcserélni, illetőleg az erkölcsi döntés magaslatára fölemelni. S mint a nemzethez tartozás elvét, az emberi erőt, az egyéniség ideáltípusát is Széchenyiben, Széchenyi eszményített erkölcsiségében rajzolta meg. Nem tűrt a magyarság e legnagyobbja zsarnokságot, de maga sem akart soha zsarnokoskodni. Megvetette az egyén, s megvetette a tömeg zsarnokságát; a forradalmárokét éppúgy, mint a despotákét, Ferenc Józsefét éppúgy, mint Kossuth Lajosét. A nemzetet választotta, s nem akart semmi determináltan