Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

előreadott formációhoz vagy érdekközösséghez tartozni. Arisztokrata volt, de nem oszályához tartozása alapján, hanem erkölcsi egyénisége révén kiemelkedő. Látható: Babits nemzet-ideálja erkölcsi. A nemzet erkölcsi döntésre érett, erkölcsi döntésre alkalmas egyének összessége. Ennek az elkölcsnek végső alapja az egyén ama jogának tisztelete, hogy kibontakoztathassa egyéniségét, s közben ne érje sérelem sem az ő, sem a többiek méltóságát. Babits támadása élét félreérthetetlenül a fajiság jegyében előretörő nacionalista jobboldal ellen irányozta. Tanulmánya a Szép Szónak abban a könyvkiadványában jelent meg, amelynek élén József Attila A Dunánál című verse állott. (Mai magyarok Régi Magyarokról) Magatartása sokban hasonlított ama csoportéhoz, amelyet ma frankfurti iskola néven szokás összefoglalni. Különösen abban, hogy mint Adorno, fölismerte ő is, mily veszélyt rejt, ha egy tisztázatlan kiindulás, egy irracionális alaptétel követelményrendszerét racionalizálják, feledve vagy elfödve a kiindulópont irracionalitását. Ám kéznyújtása ellenére a baloldaltól, a radikális és szocialisztikus mozgalmaktól is élesen elhatárolta magát. Az egységes, az osztatlan nemzet századközépi liberális eszménye lebegett előtte, s az osztályok létét, jogát, igazságát elismerni egyenlő volt számára ez eszményeknek a megtagadásával. Azt azonban látnia kellett, hogy a Széchenyiben megrajzolt magatartás-eszmény, túlságosan is elvont, egyedi és magas. S jól érzékelte, hogy éppen az átlag értelmiségi gyakorlati eszét és erkölcsét kellett minél gyorsabban fölkészíteni a veszélyre és a védelemre. Egyre hangoztatta a Széchenyi esszé után, hogy ő író, távol minden politizálástól, s közben egyebet sem tett, mint nyíltan és szenvedélyesen politizált. Nemcsak A tömeg és a nemzet című eszmefuttatásában, nemcsak a Szekfű-féle Mi a magyar? kötetben, hanem minden írásában. Milyen gyakorlati eszményt adott hát a közértelmiséginek? Babits gondolkodásának erős kötöttsége a XIX. század közepének nemzeti-nemesi liberalizmusához kevés esetben mutatkozott meg frappánsabban. Az eszmekör, amelyben megformálta a lehetséges, a követendő gyakorlati magatartást, a századközépi nemzetkarakterológiáé volt. S ha az abszolút eszményképnek, Széchenyinek a megrajzolásában Kemény Zsigmond híres esszéje s Arany nagy ódája volt a fő ihletője, forrása és közvetítője, ezúttal náluk nagyobb mértékben nyomott a latban Gyulai, Riedl és Beöthy szerepe. A nemzetkarakterológiához fordulást ugyan lehet azzal is indokolni, hogy a Szekfű-kötet ezt eleve megkövetelte. Nem az a fő érv ez ellen az indok ellen, hogy a kötetben részt vennie szabad