Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

gon, 75%-kal több, mint öt esztendővel korábban. Budapestnek több napilapja volt (39), mint Londonnak (25), vagy Bécsnek (24). S legalább az újságok némelyike helyet adott a jó irodalomnak is (Budapesti Napló), s módot az írói készülődésre. Volt szerkesztőség, amelyben egyidőben dolgozott Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Bíró Lajos és Kabos Ede. s ahol egyik asztalnál Csáth Géza Wagnert és Puccinit fütyörészett, a másiknál meg Herbert Spencerről, Nietzschéről meg Dosztojevszkijről vitatkoztak a novellistáknak indulók. A művészetekben felerősödő nyugtalanság és útkeresés a társadalmi-politikai változásokat jelezte. A ferencjózsefi áporodott béke mélyén robbanások készülődtek. A régi, monarchiabeli világ változatlanul nem maradhatott. A felszín még szépen mutatott, a millennium hamis fényei még kápráztattak — Budapest ebben az időben lett világvárossá —, de az országból évente százezrek vándoroltak el — az első világháborúig mintegy másfélmillióan — a több kenyér és nagyobb jog reményében. A középosztály összetétele megváltozott, részben az asszimiláció útján, a proletariátus osztályként, külön politikai elképzeléssel lépett a porondra, s a nemzetiségek jogaik érvényesítését követelték. Minden változásért kiáltott. A politika középpontjában, mint Kelet-Európa legtöbb országában, még a megoldatlan nemzeti kérdés állt, s a feudális maradványok végleges felszámolása, de a polgári nemzeti irányzatok mellett tért hódított a szocializmus is. Kiegyenesített kaszák, tüntetések és sztájkok jelezték az idő érését. 1905-ben, s 1912-ben már forradalmivá vált a helyzet, 1918-ban a polgári forradalom, 1919-ben a szocialista forradalom győzedelmeskedett — s bukott el Magyarországon. Ez a másfél évtized Magyarországon, mint Révai József fogalmazta, a forradalom érlelődésének és elvetélődésének az ideje. A kornak ez a kettős, forradalmat érlelő, és a forradalmat elvetélő jellege magyarázza a szellemi-irodalmi élet sok-sok ellentétes jelenségét. A konzervatívok az idő minden áron való megkötésére törekedtek, minden új eszmével, ízléssel konokan szembehelyezkedve; a forradalmi hevületűek minden áron újat akartak. A konzervatívok a változástól a nemzet életét féltették, a progresszívek az újtól a nemzet megváltását remélték. Az újat a progresszívek is más-más módon képzelték. Voltak, akik a kapitalizmusnak akartak csak nagyobb teret, az Osztrák-Magyar Monarchián belül a magyar burzsoáziának nagyobb részesedést, mások nemzeti függetlenségről, a kelet-európai népekkel való szövetségről álmodoztak, vagy már a szocializmust érezték közelesen megvalósíthatónak. Politikai megfogalmazásban a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Polgári Radikális Párt programja jelzi leginkább a különféle progresszív elgondolásokat; Károlyi Mi-