Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

a művészet osztálytartalma kérdésében. Szabó Ervin a Nyugatban kritikát közöl Várnai Zseni újabb verseskötetéről, megállapításai Bresztovszky heves ellenérzését váltják ki. A Nyugat — mint említettük — a polgári írók művei mellett érdeklődéssel figyelte a kibontakozó proletárköltészetet és irodalmat is. Számos ilyen kritika jelenik meg a folyóiratban, köztük a legjelentősebb Ady írása Farkas Antal verséről. (Hajh, mennyi költő! Farkas Antal: Templomtüzek, vörös zsoltárok, Nyugat, 1914. I. k. 796. 1.) s a legmagasabb elismerés hangján szól Ady: „Proletárköltő, talán a legkülömb, de egyben nagyon előkelő poéta is. Kötik a kipróbált formák, ha biztos és töri őket, de a zseni, a géniusz illata csap meg." Az Ady által adott „proletárköltő" meghatározás kerül a középpontba a Szabó Ervin—Bresztovszky vitában. Amíg Ady elismeri Farkas Antal tehetségét, s a proletárköltő meghatározást nem mint degradáló jelzőt használja erre a költészetre, Szabó Ervin a Várnai Zseniről szóló kritikájában éppen azért nem akarja ezzel a jelzővel illetni Várnai költészetét, mert ez Várnai leértékelését jelentené. Tiltakozik a proletáríró, proletárköltő, proletárirodalom meghatározás ellen, a „Proletárköltészet" című írásában: „Nem lehet tehát proletárköltészetről, proletárművészetről beszélni — írja.— Épp oly kevéssé, mint a proletártudományról: proletárbölcseletről, proletárszociológiáról, vagy proletártechnikáról. Épp oly kevéssé, mint polgári költészetről, hűbéri tudományról, katolikus matematikáról. Senki sem tagadja a művészetnek és a tudománynak bizonyos társadalmi kötöttségét, föltételezettségét... a leghatalmasabb zseni lábát is a földhöz kötik társadalmi adottságok." Mégis, miután elismeri a társadalom szerepét a művészetben, felteszi a kérdést: „proletárköltészet: mi volna az?", s felel: „Nincs tehát semmiféle művészeti elem, amely által különbséget tehetnénk művészet és művészet közt s valamelyiket is valamelyik osztály különleges termékének minősíthetnők. Csak egy van: a művészet." (Nyugat, 1914. I. k. 644—645. 1.) Szabó Ervin ezzel kétségtelenül elszakítja a művészetet osztálybázisától, s az általánosabb emberi kitárulkozást hirdető eszmények felé tekint. Vitapartnere, Bresztovszky Ernő, a Népszava május 10-i számában védelmére kel a proletárművészet tartalmi jogosultságának, s nem méltányolja Szabó Ervin alapgondolatát, s ezt utolsó válaszcikkében ismét kifejti: „Mondjuk,

1 hogy nincs proletárköltészet, nincs vallásos költészet, nincs hazafias költészet. De akkor kérünk más szót az egységes költészet egy darabjának elnevezésére, annak a résznek, amely a proletárság szocialistává magasadott elemének lelkébe markol, annak szól és abból termett. .. Éppen Szabó Ervin állapította meg korábban, hogy a proletariátust az a környezet, amelyben