Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

sérletet tennék annak a megmutatására, hogy még az irodalmi impresszionizmus iskolapéldájának tekintett híres Tóth Árpád-vers, a Körúti hajnal is inkább posztimpresszionista jellegű. Ugyanezt mondhatnám el jónéhány impresszionistának nevezett Juhász Gyula-versről. Juhász Gyula impresszionizmusát egy koraifjúságomban írt tanulmányomban talán épp én vittem be a köztudatba. Ma már bonyolultabbnak látom a kérdést és ha egyáltalán használni akarnám az impresszionizmushoz kapcsolódó fogalmakat, Juhász Gyulánál is a képzőművészeti posztimpresszionizmussal rokon tendenciákat keresnék. Egyébként köztudott, hogy a posztimpresszionizmus képzőművészeti fogalma erősen keresztezi a szecesszióét. A szecesszió fogalma viszont a szimbolizmust, olyan értelemben is, hogy a szecessziós képzőművészet nagyon gyakran és programszerűen használ allegorikus és szimbolikus eszközöket. A kínálkozó példákat engedjék el, hosszasan sorolhatnám őket. Tehát az, amit irodalmi szecessziónak neveznek, egyik-másik esetben posztimpresszionistának is nevezhető, és amit szecessziónak neveznek, abba, legalább részben, beleolvasztható a szimbolizmus is, bár a szecessziónak a szokásos értelemben vett szimbolizmuson túlmutató tendenciái is vannak. Annyi azonban a terminológiai zűrzavar ellenére világosan látszik, hogy bármennyire is saját stílussal rendelkező nagy egyéniségekkel álljunk szemben, a Nyugat első nemzedékének stílusát sok közös vonás fűzi egybe. Különösen az első korszakban joggal egy ,,nyugatos" stílusról beszélhetünk. Ennek megközelítésére azonban szerény véleményem szerint sem a szimbolizmus, sem az impresszionizmus, sem a szecesszió önmagában nem látszik alkalmasnak. Sajátos ötvözetről van szó, de ez a sajátos ötvözet nemcsak magyar jelenség. Ha időnk lenne, akár a XX. század francia költészetében is mutathatnánk a szimbolizmusnak, impresszionizmusnak vagy szecessziónak nevezett jelenségek együttélését, akár a fiatal Apollinairenél is. Még inkább elmondható ez a német, az osztrák vagy egyik-másik kelet-európai irodalomról. Szó esett itt az előbb arról is, hogy a szecesszió fogalmának elfogadása valamilyen németes orientációt jelentene, de ha a probléma így vetődik fel, akkor azt is elmondhatnánk, hogy a magyarországi szimbolizmusdefiníciók sokkal jobban hasonlítanak a német irodalom szimbolizmus-definícióihoz, mint azokhoz, amelyeket akár azok a francia kutatók adnak róluk, akik a szimbolizmust széleskörű áramlatnak tekintik. A magam részéről inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy a Nyugat stílusával vagy stílusaival kapcsolatos bonyolult problémák