Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

megvilágítására sokkal több konkrét kutatásra lenne szükség, mint amennyi eddig történt. Amikor föllapozom a XX. század, pontosabban a Nyugat-korszak lírájáról szóló monográfiákat, jónéhányban ilyenféle jellemzéseket olvasok: szimbolista sejtelmesség, impresszionista zeneiség, vagy festőiség, szecessziós dekoráció stb., stb., stb. Megvizsgálta-e azonban valaki konkrétan is például a Nyugat nagy íróinak zeneiségét, egyelőre akár csupán fenomenológiai igénnyel? Lemérte-e pontosan, hogy mi jellemzi ezt a zeneiséget? Ha ez majd megtörténik, akkor valóban elgondolkozhatunk azon, hogy ez a zeneiség mennyiben rokona a szimbolistának nevezett külföldi költők hangjának, vagy esetleg nem is teljesen szimbolista természetű. Ugyanezt lehetne elmondani a festőiségről, s a stílus több más összetevőjéről. Az olyan stílustörténeti kategóriák alkalmazásai mint a szimbolizmus, impresszionizmus vagy szeceszszió egy ideig kétségtelenül hasznos munkahipotéziseknek bizonyultak, de ugyanakkor sok lényeges dolgot fedtek el. Valamikor, boldogult ifjúkoromban, amikor Juhász Gyula-tanulmányomat írtam, úgy próbáltam megrajzolni az impresszionista Juhász Gyula portréját, hogy elolvastam az akkor elősőrendűnek számító impresszionizmus-monográfiákat, és az így kapott, jórészt inkább képzőművészeti, mint irodalmi stílusjegyek megfelelőit kerestem meg a szegedi poéta verseiben. Ha most foglalkoznék ezzel a problémával, minden eleve adott stílustörténeti prediszpoziciót elkerülnék s a modern stilisztika és poétika eljárásai jegyében mérném fel Juhász Gyula költői eszközeit — ez eddig csak kis mértékben történt meg — és csak azután kezdenék meditálni azon, hogy van-e valami közük az impresszionizmushoz. Ha viszont már eleve valamilyen elvont stílustörténeti prekoncepcióval közeledünk a kérdéshez, gyakran fenyeget az a veszély, hogy ha meg találjuk is azt, amit keresünk, az nem mindig lesz jellemző és domináns, sőt esetleg épp a lényeget takarja el szemünk elől. Nem titkolom el azt az érzésemet, hogy számos stílustörténeti elemzés ma is így készül. És amikor ezt mondom, nemcsak a századunk irodalmára gondolok. * * * Befejezésül még Péter László referátumához szeretnék néhány szót hozzáfűzni. Érdeklődéssel hallgattam a sok adaton alapuló felsorolását s a belőlük kibontakozó irodalomszociológiai problémák már csak azért is elgondolkoztattak, mert — hogy a Csokonai idejében valaha nagy vihart felvert szavakat idézzem: et in Arcadia ego — magam is sokáig éltem egy vidéki városban. A referá-