Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

tőknek a müveiben is, akiket egyébként csak fenntartással vagy egyáltalán nem mernék szimbolistáknak nevezni. Felszólalásom vázlatában (Rába György most elhangzott megállapításaival találkozva) magam is leírtam tegnap, hogyha pusztán motívumoknak és stiláris jegyek bizonyos fajta megegyezését keressük, akár Apollinaire lírájának első szakaszában is bőven találhatunk szimbolista nyomokat — csaknem annyit, mint a szóban levő magyar költőknél. Véleményem szerint tehát a szimbolizmus a Nyugat első nemzedékének lírájában az 1916-os korszakhatárig is csak az egyik és nem is domináns összetevő gyanánt van jelen. Ez a líra, egészében véve újabb, komplexebb és modernebb jelenség, mint az, amit általában szimbolizmusnak szoktak nevezni. S ezért nem egy megkésett XIX. századot, hanem az ,,új időknek új dalai"-t kereshetjük benne. A szimbolizmus fogalmának elmosódó voltát, különösen a magyar irodalomtörténet gyakorlatában, még tovább fokozza, hogy az impresszionizmus is ott szerepel a korra jellemzőnek tartott kategóriák között. Egyesek hajlamosak arra. hogy a szimbolizmus szinonimájának vegyék vagy csaknem annak. Valójában, mint ismeretes, a képzőművészeti impresszionizmus applikálásából került be az irodalomtörténetbe és a festőiség mellett elsősorban a zenei effektusok keresését tartják jellemzőjének. Ilyen értelemben véve valóban eléggé összeesik a szimbolizmus fogalmával. Ismerek viszont olyan német tanulmányt, amely Verlaine-t teszi meg az irodalmi impresszionizmus „klasszikusának", s ha elfogadjuk az impresszionizmus kategóriáját, nem teljesen jogtalanul. Az impresszionizmus viszont, amikor egyáltalán megfogalmazta esztétikáját, programszerűen elveti a szimbólumot és a szimbolikus kifejezést, a képzőművészeti impresszionizmus pedig a szó pejoratív értelmében vett irodalomnak nevezi az ilyenfajta kifejezést. Különben esetleg még Verlaine ars poeticájának is adhatnánk ilyen értelmezést. A Nyugat első generációjának impresszionizmusáról ugyanazt kellene megismételnem, amit már a szimbolizmus kapcsán elmondtam. Stílusukban kétségtelenül vannak impresszionista beütések, de nem ez a domináns, ez is csak egyik összetevő és talán maga az impresszionizmus elnevezés sem különösen alkalmas arra, hogy egy általánosabb irodalmi mozgalmat vagy stílusirányt jelöljünk meg vele. Egyébként újragondolva a dolgot, úgy látom, hogy amit az eddigi irodalomtörténeti vizsgálódás impresszionizmusnak nevezett, az inkább a határozottabb kortúrú képeket kereső, a kompozíciót jobban hangsúlyozó és egy új szintézis lehetőségei felé orientálódó posztimpresszionizmussal rokon. Ha időnk lenne rá, szívesen kí-