Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Nagyon lehet, hogy olyan va ló ságlátással, amilyen az övé, nem lehetett verset írni, verset írni pedig muszáj volt, mert a vers volt egyetlen igazi fegyvere (cikkeinek hatása elhalványult a verseké mellett) — lényének egyik felét el kellett kábítania, hogy a másik fölszabaduljon, az, amelyik még hinni tudott a cselekvés értelmiében, a. többi között és a többivel együtt a verscselekvés értelmében. Hogy mennyire nem tudta, a vállalt kényszerben mennyi a kényszer része, mennyi a vállalásé, a saját szavaival illusztrálhatom. Egyszer az Andrássy úton mentünk kifelé — szellőztetni akarta a fejét a tavaszi szellőben — s ő visszatért a valamelyik lokálban elkezdett témára: — Kálvinista vagyok — minden ősöm az lehetett már a kálvinizmus előtt, már a kereszténység előtt, ha az eleve elrendelés hite kálvinizmus — predestiináció ! —, nem vagyok teológus, se filozófus, nem tudom, mi a predestináció — de belém van ivódva, mindenben látom, ami velem történik — már abban, hogy éppen ide születtem, erre a földre, ebbe a népbe — és tudom., én nem lehetek más, és nem tehetek mást, mint, amit teszek, ha beledöglöm is, nem én választottam, engem választottak — tudom azt is, nem érdemes itt már semmi, de mit tehetek, helyt kell állnom, úgy kell verekednem, mintha a jövőért tenném, az pedig nincs, és mégis muszáj, és hiába menekülök az éjszakába, velem jön — nem tudok hinni, és nem tudok nem hinni, nem tudok belenyugodni, hogy velem vége mindennek — de hát lehet így élni? mondd ! (Három embert ismertem életemben, akinek közelében annak a sugárzását éreztem, amit — jobb híján —• az agyonstrapált szóval zseninek szoktunk nevezni; közülük kettő magyar volt: Ady és Pethes. És mindkettőben olyan elkeseredés volt, amilyet más nemzet fia aligha ismer — legalábbis én nem tudok rá példát. Pethes utolsó szavai: nem érdemes, ezeknek nem érdemes! És mind a ketten úgy éltek és alkottak, hogy mindenüket odaadták ennék a népnek — kinki a maga módján. Adyé az vdlt, amiral itt írok.) Emberekről, lehetőségekről beszélgettünk egyszer — lehetőségekről, amikre állandóan gondoltunk, és velük kombinálható emberekről, így fordult a szó Ady barátaira. Nem szokott róluk beszólni (ellenségeiről igen), most, nevek említése nélkül, elmondta, mennyire szereti őket, mennyire bízik bennük, mennyire vele egyet vallóknak, harcostársainak érzi őket, valamit mégis hiányol bennük, egyrészt a gyakorlati rátermettséget, másrészt azt a fajta,