Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

mindenen áttörni kész magyarságot, amilyen éppen ennek az eltaposott népnek a forradalmához kellene s amilyennek a magáét, és egyedül csak a magáét mondta. S ekkor mondta a legkülönösebbet, a legmegrendítőbbet — amit egyébként meg is írt valamilyen formában nem is egyszer, de más volt így prózában, kijelentő mondatokban közvetlenül a szájából hallani, és megdöbbentő volt, mert nem metaforaként hatott, hanem meggyőződésként: — az én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül — a népben megvolna, de benne nem ól elevenen, ő nem tudja, nem érzi önmagában — ezért nem volna hatékony — én bennem se látná meg, legalábbis idő kellene hozzá — így, ahogy bennem, nincs sehol rajtam kívül — én vagyok az utolsó eleven magyar — Nem pátosszal mondta — sose beszélt így —, mégis, vagy inkább éppen ezért, úgy hangzott, mint a kínpadra feszített szava a teljes magánosságban, elhagyatottságban, mint a sziklára láncolt Prometheuse. A folytatása nem kevésbé kísérteties volt, noha helyenként ironizálta magát, a saját groteszk szövegén nevetett: — az utolsó magyar vagyok, tudom — utolsónak lenni, egyetlennek, egyedül lenni a világon — gondolj arra az emberre, aki majd az utolsó lesz a világon — így vagyok én itt, ezen a helyen •—• tudod-e, mi ez? — de 'ki tudhatja rajtam kívül — tudni ezt nem lehet, nem az igazi, ennek lenni kell — mégpedig lenni is, és tudni is — de ki van még ilyen, ki tudja ezt elképzelni? — délelőtt, ha fölriadok a nehezen sikerült rövid álomból és körülnézek abban a ronda hotelszobában, mint rab a cellában, teljesden teljes egyedül a világon, tudod mire gondolok? — nevetni fogsz rajta — most fölkel és fölöltözik az utolsó magyar — mikor a cipőt húzom a lábamra, erre a magyar lábamra ezzel a magyar kezemmel (és kinyújtotta a lábát, fölemelte a jobbját) — tudom, nevetséges, de nem hagy el egy percre se — álmomban se, akkor is bennem feszeng — olyan ez, mint valami üldözöttségi mánia, csak neve nincs még, nem is ismerik — őrültség, az bizonyos — a gróf nyilván mindig érzi, hogy ő gróf, ha egyedül van is, a béres is, hogy ő béres — akár jó neki, amit érez, akár rossz — de egyik se érzi, hogy a fajtájából ő az utolsó — én meg mindig ezt érzem — s ha tegnap is így volt, tegnapelőtt is, azelőtt is, mindig, akkor bizonyosan így igaz — hát mondd meg te, lehet így élni? A gyakran visszatérő kérdés! Ennyi is elég, azt hiszem, ahhoz, amit írásom céljaként említettem: Ady alapvető tulajdonságai, fő jellemvonásai közül néhánynak láttatásához, úgy, ahogy az éjszakákban 'alkalmam volt meglátni, megismerni. Nem egyet ragadtam ki a többi közül, de