Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

A második kérdés úgy szól, hogy eleven hatóerő-e irodalmunkban, alakuló társadalmunkban Ady életműve? Az az érzésem, hogy az első kérdésre adott válaszomban már lényegében erre is megfeleltem, legfeljebb még annyit tennék hozzá, ami alakuló társadalmunkat illeti, hogy ebben feltétlenül itt van Ady életműve. Hát azért emlékezzünk vissza arra, hogy a felszabadulás után Adynak milyen új kultusza támadt, és ez nem volt mesterséges kultusz, hanem felszabadult öröme annak, hogy az egész Adyt, a teljes Adyt fogadhatjuk magunkba. Igaz, hogy aztán volt egy időszak, amikor túlhangsúlyoztuk a politikus Adyt, és akkor meg a szerelmes vagy a „dekadens", vagy az istenes Adyt nem tehettük magunkévá. Talán abban, hogy a köztudatban vagy a közéletben egy kicsit háttérbe szorult, szerepe lehet annak, hogy volt egy időszak, úgy 1956 előtt, amikor József Attila rovására a lobogónk Petőfi mellett Adyt is lobogtattuk, de közben József Attilát nagyon is egyoldalú kritikával szemléltük. Szinte fellélegzésként hatott az, hogy ismét a teljes József Attilát vallhatjuk magunkénak, és erre vetették rá magukat az emberek. Ügy szól a következő kérdés, hogy melyek azok a vonásai Ady életművének, amelyek ma is aktuálisak, és mit látok belőlük elavultnak. Nem hiszem, hogy bármit is elavultnak láthatnék. Természetesen vannak olyan versei, amelyek saját átlaga alatt maradnak. Minden nagy alkotónak vannak ceruzajegyzetei, tréningmunkái, ujjgyakorlatai. Ezëk elavultak azért, mert már a megírásuk idején is gyengébbek voltak a jóknál. De én úgy érzem, hogy még stílusának külső vonásai sem avultak el, önmagán belül. Olyan értelemben elavultnak tekinthetők, hogy ezt a hangot ma megütni epigonizmus volna, vagy természetellenes modor, de az ő hőfokán és az ő mondani való jávai ez így egészében időszerű, és korszerű. Ügy értem én ezt, hogy még a szóhasználatában sem látok elavult vonásokat, inkább csak egyéni, hozzátapadó és tőle elválaszthatatlan vonásokat, tehát költészetének nincsenek olyan elemei egyelőre még, mint mondjuk a XVIII—XIX. század egynémely költőinél a nyelvileg is ma már elviselhetetlenül elavult fordulatok. Életművének tartalmi vonásai pedig végképp nem elavultak. Talán egyet emelnék ki, amely még határozottan nem fogalmazódott meg. Sokat gondolkodtam a cikkek olvastán is és versei új ráolvasása közben is azon, hogy Ady pölitikusságának — nem szeretem azt a szót, hogy közéletiség, mert annak bármiféle töltése lehet és fölöslegesen eufémisztikus —, tehát Ady forradalmiságának mi az a varázsa, ami feltétlenül hitelt ad neki ma is és adott tegnap is. Azt hiszem, talán az, hogy az egyik legnehezebbre vál-