Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

hozzá, mint Adyé. Mindez lehetne csupán az én ügyem — s így a kérdés lényege szempontjából teljességgel elhanyagolható —, ha a helyzet nem lett volna eléggé általános. A közvetlenül előttem járt nemzedék nyelve és verselése szinte tudni sem látszik Ady költészetéről. S nemsokára kiderült hogy ugyanez áll az én nemzedékemre is. Ha irodalmunkban kicsit több lenne a stíluskritika s az irodalmat mint irodalmat is jobban vizsgálat tárgyává tennénk, mikor irodalomról van szó, akkor, azt hiszem, ez pontosabban is kimutatható lenne. Sőt — s tudom ezzel sértem meg a fő-fő tabut — Ady közvetlen hatása még József Attilának is csak legkevésbé jelentős korai korszakán látható. Aragon azt mondja egy helyen, hogy minden költészet története voltaképpen technikájának történetével egyenlő. Ezt persze épp úgy nem kell szó szerint érteni, mint ahogy ennek az ellenkezőjét sem, de az bizonyos, hogy lényeges igazságot foglal magában. Nos hát, József Attila technikája könnyen kimutathatóan rengeteget köszönhet Babitsnak, Juhász Gyulának, még többet Kosztolányinak, szóhasználata nem egyszer utal vissza Aranyra, Csokonaira, másrészről Hegelre és a marxizmus klasszikusaira, ám csak igen elvétve Adyra. Hol keresendő tehát az az azonosság, amely az oly sokszor hangoztatott „fővonalat" olyan nyílegyenessé teszi? Nyilván az attitűdben, a világnézetben, a politikai szerepben. Csakhogy, ha mélyebben megvizsgáljuk, amire itt sajnos nem nagyon van módom, akkor ez sem lesz olyan nyilvánvaló. A hegeli, marxi, freudi filozófiát és lélektant tudatosan feldolgozó és költészetté emelő József Attila olyan közvetlen folytatása-e a reformátorok bibliai ideológiáján nevelkedett Adynak? Marad az, hogy a maga korában, a maga eszközeivel Petőfi is, Ady is, József Attila is forradalmi változásért szállt síkra, politikában és költészetben egyaránt. Ez nem kevés — nem is minden. A költői művek vizsgálatát, kutatását és besorolását merőben e kritérium alapján, ebben az esetben is — mint minden más esetben — leszűkítőnek, sok minden fontos igazság mellett elhaladónak érzem. Mindez semmit sem akar levonni abból, hogy Adyban van valami feltétel nélkül nagy és pótolhatatlan. Az hatott rám olyan elementáris erővel kamaszkoromban, és az hat rám most is egyegy kivételes pillanatban. Ügy érzem, Ady igazi nagysága akkor bomlik ki, amikor a magyarság sorskérdései a szokottnál is inkább előtérbe kerülnek. Megint személyes emlékre kell hivatkoznom. Az 1956-os események Kínában értek. Ha valamikor, ilyen helyzetben érzi az ember a nemzethez tartozás teljes súlyát. Tízezer kilométerre a hazától, olyan pillanatban, mikor ott érthetetlenül tragikus és tragikusan érthetetlen események történnek. Életem e