Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

rendkívüli és válságos pillanatában egyszerre megint felfedeztem magamnak Adyt. A Hét évszázad magyar versei mindig nálam lévő köteteiben legkedvesebb költőimet is idegesen lapoztam át akkor, egyedül Ady tudott igazán fogva tartani. Most egyszerre észre se vettem benne mindazt, ami máskor úgy zavar, csupán azt éreztem, hogy valaki mindannak a mélyére lát, s már ötven év távlatából, amit ebben a pillanatban talán senki sem lát igazán. Ekkor éreztem meg véglegesen, hogy valamiről mégis Ady tudott talán legtöbbet a világon: valami olyanról, ami, ha nem is maga a költészet, de egyfajta nagy költészet alapvető része: talán ő tudott legtöbbet a magyar társadalom és magyar történelem belső szerkezetéről, megoldatlan feladatairól. Ez az élmény töltötte be — különös módon összefonódva az ottani élményekkel — kínai heteimet, Pekingben, Szi-Anban, Sanghajban, s az a mintegy 100 Ady-vers, amely a Hét évszázad 1954-es kiadásában olvasható, a kéthetes transzszibériai úton is végigkísért, egészen hazáig, míg végül versben is kifejezést keresett ez az új és elhatározó Ady-élmény: ADY —KÍNÁBÓL NÉZVE Tízezer kilométer messziségből kis ponttá lesz a hazai vidék. Tízezer kilométer messziség téged órjásként emelt fel ködéből. A kis ponton lángolt a föld, az ég dőlt, S a nagyvilág bőszen okádta szét a messzi vész füstjét, kormát, tüzét, de fészkéig csak a te szavad ért föl. Viaskodva a hír hidra-fejével, mit sziszegve nyújtott felém az éter, sebzett szívemen te voltál a vért. S az út is te voltál, a véghetetlen tereken át, merre az elveszetten hánytorgó lélek sajgón hazatért.