Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

BENJÁMIN LÄSZLÖ Azt hiszem, hogy Ady jelentősége — az egész 700 éves magyar irodalomra és költészetre gondolok — sokkal nagyobb, mint amekkora a hatása, akár a mai olvasóra, akár a mai irodalomra. Ady közvetlen hatásáról alig beszélhetünk, sem a kortárs irodalomban, sem az őt követő nemzedékekben. Tudniillik bármennyire egyszeri volt is minden nagy költő vagy nagy író, olyan egyszeri jelenség mégsem volt több a magyar költészetben, mint Ady. Ö olyan különös keveréke a kornak magának, a művészi hatásoknak, a társadalmi hatásoknak, s mindaz, ami ebből Ady és Ady költészete lett, annyira egyedülálló, azt hiszem nemcsak a magyar költészetben, hanem általában az egész kortárs költészetben és a szimbolizmusban is, gondolom, ami tényleg csak azt eredményezhette, hogy — arról nem is beszélek, hogy egyenrangú —, de jelentős követője sem lehetett. Legfeljebb a költői magatartása az, ami hatóerő maradt, még azoknak a költészetében is, akik meglehetősen eltávolodtak tőle eszközökben és hangban. Éppen a magatartásban vállalták az ő folytatását. Például József Attila, vagy Illyés. Valamennyien a magyar sorskérdésekbe akartak beleszólni, közvetlenül, költői eszközökkel. Persze, az a magatartás, amit Ady úgy fejezett ki, hogy „Soha-soha hites vágyban, / Soha-soha vetett ágyban", ez a megszakítatlan őrség a strázsán valóban csak József Attilánál volt elég erős, nála sem olyan mértékben, mint Adynál, ami nemcsak József Attilán múlott, hanem már a koron is. Azért az a századeleji nagyon gyatra és nagyon furcsa liberalizmus közrejátszott abban, hogy Ady tényleg ebben az örök harcos állapotban lehetett. Mert akkor még az ő ellenfelei nem gondoltak arra, hogy meg is lehet fojtani valakit. Ök még akkor csak azt gondolták, hogy ütni kell, gyalázni kell, de még a megfojtásra nem gondoltak. Ez későbbi vívmány már. Ugye? Hát mikor arról beszéltem, hogy mennyi mindenből tevődik össze Ady, erre is gondoltam,