Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Ian akadály Ady „stílusa": személyessége és hagyományossága, „felhangjai", egész „hangszerelése", épp ott, ahol meggyőződésem szerint a legnagyobb, és a legtöbb kilátása van rá, hogy „áttörjön". Csak egy példát: A csodák jöntjén „csillag-zuhító angyaltrombitáiból" a franciában, annyi példás és lelkiismeretes munka után is, „csillagokat vető angyalok" lettek, s ezzel odalett a lényeg: Ady világháborús rettenetének egész apokalipszisa. Az első ok tehát Ady megközelítőleg adekvát fordításának majdnem megoldhatatlan nehézsége (bár végképpen megoldhatatlan nehézségek a fordításban nincsenek, ugyanúgy, ahogyan abszolút azonosság sincs). A másik ok, vagy egy másik ok a sok lehetséges közül: mi magunk sem láttuk bele kellőleg, vagy nem úgy láttuk bele, ahogyan kellett volna, Adyt a világirodalomba. Vagyis, hogy megpróbáljak a következő kérdésre válaszolni: Nem oda tettük mi magunk sem, ahová tartozik és ahová való: nem láttuk meg, vagy nem hangsúlyoztuk kellőleg, hogy minden eruptív volta mellett is valami közös európai talajból tört föl. Ady világirodalmi helyét nyilván nem azzal magyarázhatjuk meg a magyarul nem tudók számára, ha erőteljesen hangsúlyozzuk, hogy Ady kívül van a világirodalmon; hanem inkább azzal, ha megmutatjuk, mennyire és mennyiben van benne a maga senki mással föl nem cserélhető különlegességében is. S akkor aztán kísérletet tehetünk annak a fölmérésére, vagy szerényebben „megközelítésére", hogy az esetleges közös, vagy rokon benne miért olyan, amilyen, milyen fénytöréseken ment át, vagy mint egy forrásvíz, milyen anyagokkal gyarapodott a maga más talajrétegein át törve föl. Magam többször próbáltam fölhívni a figyelmet bizonyos rokon hangzatokra, „lélegzetvételre" Adynál és Apollinaire-nél, utalva elsősorban a Dombok és A halottak élén kötet bizonyos „visszhangjaira", anélkül természetesen, hogy „hatásról" beszélhetnénk; s azt hiszem, azzal sem ártanánk Adynak, ha megvizsgálnánk benne azt, amit „egzisztencializmusának" nevezhetnénk (Vad szirttetőn állunk, Jó Csönd-herceg előtt, A nagy Cethalhoz, stb.), éppen az lenne a meglepő, ha egy akkora és olyan mély költő, mint Ady, nem érezte volna át és nem fejezte volna ki egy végnapjai felé hanyatló európai világ létszorongását, épp itt, a Monarchiában (ahol egyébként Kafka és Trakl élt); de ő közben úgy, hogy mintegy túldobta, túlvetette rajta magát, a jövendő fehéreinek társadalmi jövőjébe, amelyért küzdött. Azt hiszem, ezzel nagyjában jeleztem is, hol és hogyan látom Ady világlírai helyét. Bizonyára nem kell hozzátennem: kora világ-