Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Mindez nem. mond ellent annak, hogy Ady újításai, illetőleg megújításai bent vannak a magyar költészet mélyáramlásában. Nélküle a modern magyar költészet nyilván egész másképp alakult volna; nem is hiszem, hogy ilyen mértékig áttört volna. Tudták ezt azok a nagy kortársai is, akik egész más úton indultak. Babits például élete végéig a legjelentősebb, legnagyobb magyar költők közt tartotta számon. De Kosztolányi is, aki a legdühösebb haraggal fordult ellene, ezzel ismerte el, hogy érdemes, szükséges Adyval megütközni. Kassák lekicsinylő, tömör elutasítása elsősorban politikai síkon mozgott. Sokkal erőteljesebb, sokkal egyértelműbb volt az az elutasítás, amit főképpen a költői kifejezés, látásmód, egyáltalán a költői morál tekintetében Szabó Lőrincnél észleltem, aki ugyan udvariasan elfogadta, hogy igen, hát Ady is volt, de lényegében mérhetetlenül idegenkedett Adytól. Arra a kérdésre, hogy a mai magyar társadalomban van-e, mekkora s milyen hatása Adynak, nem felelhetek. Nem élek olyan mértókig benn a társadalom sűrűjében, mint azelőtt. De hézagos tapasztalatom szerint is: Ady közvetlen, társadalmi hatása minimális. Mikor elküldte nekem ezt a kérdőívet, akkor a közelemben élő kb. 20 fiatal embert megkérdeztem; s a 20 közül egyetlen egy volt, aki azt mondta, most kezdi el igazán olvasni Adyt, mert befejezte az iskolai tanulást. Ez nagyon mélyre világít. Azt hiszem, a következő kérdés: hogy voltaképpen mi is az oka ennek a negatív képnek. Látom, maga is föltételezte, hogy negatív lesz az eredmény. Két főokot látok. Egyik az idő múlása. A messzeség természetszerűleg sok mindent elmos, sok mindent elfed, sok mindent paralizál. A másik az, amiről már beszéltünk: Ady is a klasszikusok közé került: a klasszicizálódásnak pedig megvannak a maga elszigetelő, negativizáló, elszürkítő-szegényítő hatásai is. Az iskolai klasszikusokat kevéssé olvassák, vagy ha olvassák, másképp olvassák. Tisztelettel olvassák, nem úgy, ahogy Adyt egyáltalán lehet igazán olvasni, állandó viaskodással és állandó megütközéssel. A 30-as évek vége körül figyelhető meg az a fordulat, hogy Ady kezd kiülepedni a nagy vitákból. Akkor már a két háború közti hivatalos irodalomtörténetírás is bizonyos udvarias tisztelettel elismerte, hogy Ady nagy költő volt, s megfelelő retusokkal megformált szobrát beállította a nemzeti panteonba. Abban a pillanatban meg is kezdődött igazi hatásának paralizálása. A másik réteg, ami kihullott az idő rostáján, az az, ami tényleg mállatag volt művében. Mert hiszen a legnagyobbak költészetében is van sok minden, ami elavult, nemcsak azért, mert csupán a maga ko-