Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

valóknak és végezni val óknak, mint ő, Ady. Mindmáig ő a legszívósabb összekötő a múlt és a remény közt. Mindmáig, amikor panaszkodók s fölényeskedők egyaránt arról adnak számot: hatásának mind kevesebbek a látható jelei. Ügy van, a külső jelei. 5. Igaz, van része az őszi r .pnak is, hogy milyenre színesedik az almafán a termés. De ki ne tudná, hogy a zamatosodásban, a. szép nekikerekedésben, de még a színesedésben is legtöbb része a csurgó alatti tavaszi körülásásnak, a tavalyi trágyázásnak van? Németh László válasza Ady e mély járatú — messziről hozott, messzire szánt — hatására: igen, de a mi nemzedékünkkel megáll; hogy a már miutánunk következők is átvennék, annak igazán alig van jele. Ady nemcsak ezt az iménti, ezt az acélból sodort húrt zengette kivételes képességgel. Hallgatóinak tábora gyakran nem is ennek a húrnak pengését várta legszomjasabban. A ma 50—60 éves költők Ady keze játékát jobbadán ott figyelték, a zeneszerszám többi — éppoly gazdag — húrján. Hatásáról az ő esetükben is bensőséges, ilyen gyökéren át kapott hatásáról lehet szólni. De ha tekintetünket még tovább vetjük, vagyis az őket követő évjáratokra, a kép ismét más. A hatás megvan; újabb és még mélyebb áttételekben. Abban a századok távolából előkanyargó folyóban, ami a magyar költészet, Ady fényei már Vörösmarty, Csokonai, Balassi fényeitől alig megkülönböztethetően csillognak. A jövendő útja ennek a folyamnak? Aki messzire akar nézni, összeszűkíti szemhéját, olyan, mintha szigorúan nézne, csak a rosszat fürkészné. Én úgy nézek szigorúan, hogy bízom. 1969.