Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

nem is fogtam össze mind — néhányat emeltem ki, és ezeket se teljességükben; bár mondhatnék róla még sokat, teljes akkor se lenne. De nem is vállalkoznék erre a próbatételre. Alapvető, eredendő tulajdonságai közül itt négyről beszéltem, bár néven megnevezve nem különítettem el őket. Ezek: Én-tudata; magyarság-tudata; korlátlan szabadság-akarata; éles esze. (Keserves így földarabolni, ami a valóságban bonthatatlan egység, de a diszkurzív közlésnek nincs más módja.) Befejezésül még röviden összefoglalom, hogyan értettem és értelmeztem őket akkor, amikor gyakran vele voltam és módomban volt korrigálni impresszióimat, és ahogy azóta is újra és újra átgondolhattam. Jellemző tulajdonságként említettem egzisztenciális szorongását. Ez a tulajdonsága valóban jellemző, de nem elsődleges, nem eredendő — a többinek a függvénye. Adynak az ügyhöz való viszonya a döntő, az eredendő •— Ady a maga személyében nem önmagát féltette, hanem az ügyet, amelyet képviselt. Különösen ne értsük tehát úgy, hogy úgy félt, ahogy általában félni szoktak például veszedelemben, tengeren, ütközetben stb. Ebben a tekintetben nem volt alkalmam tapasztalatra, de gondolom, ő se félt inkább, mint más, talán még annyira se. Az ügy azonban, az más volt, azt féltőn féltette. Az ügytől viszont elválaszthatatlan volt a személye, az egyiket nem félthette a másik nélkül. De itt is jól értsük meg: ahol kellett, bátor, elszánt volt, minden kockázatot vállalt, ha kellett volna, az életéét is, a végsőkig helytállt volna — magáért az ügyért is, de a noblesse oblige elvéért is, amit mindig kötelezőnek érzett. Csak éppen attól iszonyodott, hogy valami ostoba gáncs, komisz támadás, hatalmi szó akár csak valameddig is kiüsse a helyéről, megfossza akcióképességétől. Tudta, kevés ideje van, minden elorzott perc pótolhatatlan veszteség — márpedig volt bőven reá fenekedő kis és nagy ellenese. Ahogy egzisztenciális szorongását ne tévesszük össze a köznapi félelemmel, egocentrizmusát se a banális egoizmussal. Nem volt szent, bizonyára egoista is volt, mint bárki más, de ez nem érdekes, nem jellemző, ebben olyan volt, mint bárki más. Érdekessége, jellegzetessége ott kezdődik, ahol a sajátossága, a többiétől eltérése. Ismeretes Ady magamutogatása, mondhatnánk, exhibicionizmusa — versei jókora százalékának ő maga a témája. Én-tudata valóban sohase hagyta el, mint .ahogy saját idézett szavai szerint a magyarság-tudata se: ez a kettő egy volt, egyik se volt soha a másik nélkül. De nem önmagát akarta fitogtatni — ebben a vonatkozásban is minden ösztönével, indulatával az ügyet szolgálta. a j