Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Ö példa, minta — (mint, mutatis mutandis, Goethe gondolta önmagát, akit egyébként nem szeretett, nem is ismert, németül nem tudott) —, ezt neki meg kell értetnie, el kell fogadtatnia, mert az ügynek más élő ember elrendeltje nincs, mint éppen ő. Hogy ezenkívül is jogosan probléma volt önmagának, s ezt érezte is, könynyen érthető. Kinőtt a környezetéből, mégis benne, sőt érte élt. Ki ő? Miért lett ide, miért van éppen itt? — életének szüntelen problémája volt. Magyarság-tudata is bőségesen, sokfelől és sokféleképp megfogalmazott a költészetében, és nem kevésbé komplex, mint az Én-tudata, hiszen, mint említettem, azonos vele. Mindennek a tengelye, mert a magyarság az „ügy", amiért minden van. De Ady nem sovén, csak éppen mindenhez a világon a magyar voltán át viszonyul. S ez egyúttal gyötrelme is. Gátolja korlátlan szabadságakaratát. Minden más táján a világnak... — képzelet játéka, a világ más táján nem élhetett volna. Magyarsága nem nyugodt tudat, természetes állapot — ostromló szenvedély, tehát szenvedés is, mint az emésztő szerélem; szenvedély, szenvedés sok nyelvben ugyanaz a szó: passió. Levetni, elmenekülni előle nem lehet — bárhova ment a világon, vele ment. Az éjszakába is előle menekült, de ott se menekült meg tőle. Magyarság-tudata minden ízében ambivalens, komplex tudat — akkor lehetne jól látni, ha egymással szemben nyomtatnánk egyfelől a magyarság-szerelem, másfelől a magyarság-lkárhozat verseit — különösen, ha ugyanilyen formában melléje tennénk Petőfi rokon indulatú verseit is: amikor azt is láthatnánk, Ady szenvedélyének és szenvedésének milyen hagyománya van. Másutt aligha lelhető speciális magyar hagyománya. Korlátlan szabadság-akarata persze szintén sose teljesülhetett volna. Ez is szenvedés forrása volt neki — úgy érezte, őt ilyen szabadság illeti meg, mert küldetése teljesítéséhez szüksége van rá. Lehetetlenségét tudta, de a távolság, ami a lehetőként kívánhatótól az ő korában elválasztotta, mérhetetlenül gyötörte. Mindenfelől korlátozva érezte magát. Menekült a tudatától — az éjszakáiba, az éjszakái szabadságába. Fiktív szabadság volt, pótlék — maga is jól tudta, de ha nem volt más? S ha fiktív volt, valami mégis volt benne, ami közelebb vitte a valóságoshoz — ha olyan józanon, olyan éleslátással nem lehetett verset írni, ha lényének egyik felét el kellett kábítania, hogy a másik fölszabaduljon, az alkotás fölszabadított szabadsága, a vers, az éjszakák fiktív szabadságának kerülőjén át is a valóságosat, a forradalmat, a jövőt szolgálta.