Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

dott, mint feszengve vártam; szótlanul utat nyitott Adynak s az első nagyobb helyiségen át egy belső, kisebb szobába vezetett, világosságot gyújtott és megkérdezte, mit óhajtunk. Ady megmondta, milyen bort akar és otthonosan leült. Iddogálás, beszélgetés közben papirost, ceruzát vett elő és írt. Mikor befejezte, szó nélkül odanyújtotta nekem — vers volt. Persze, nem kell azt gondolni, hogy a verset akkor „költötte" •— mire papírra tette, szokása szerint minden szava, sora, strófája készen volt benne, csak le akarta írni, hogy már ne keljen rá gondolnia. Mikor 'az olvasás után fölpillantottam, a tekintetével és az álla mozdításával kérdezett. — Jó — mondtam —, az utolsó strófa nélkül. Poénmagyarázgatás. Irtózom a poéntől versben — viccbe való, versben a legszebbet is agyoncsaphatja. Szükség sincs rá, minek? Visszaadtam, sokáig nézte, mintha akkor ismerkedne vele, végül szólt : — Igazad van. El fogom hagyni. Nem hagyta el. Azárt-e, mert tovább gondolkodva rajta, mégis jónak gondolta, ahogy van, vagy mert nem akarta, valaha azt mondhassák róla, másnak a tanácsa szerint javított versén, nem tudom. Vagy egy órányit beszélgethettünk csendesen. Ady egyre keserűbbeket mondott, közben elfogyott néhány üveg bor „víz" nélkül, nem éppen hatástalanul, belőle már kitört az indulat, a csendes beszélgetésnek vége szakadt, olykor valami cifrát mondott, aztán hirtelen az asztalra ütött: Lajos, a százharminchetedik zsoltárt! — és elénekeltük a „babyloni" zsoltárt nem is egyszer, háromszor: Hogy a babyloni vizeknél ültünk, Ott mi nagy siralomban kesergettünk, A szent Sionról megemlékezvén, Melynél gyönyörűségesb hely nincsen, A nagy búnak és bánatnak miatta, Hegedűnket függesztettük fűzfákra. — Ezt a zsoltárt egyébként nem először és utoljára énekeltük. Harmadjára most a vége felé a vállamra borult és sírt. Csendesen, hangtalanul, de a könnyeit a kezemen éreztem, mikor fölemeltem a fejét. Nem tudom, máskor sírt-e valaha és mikor — valami most nyilván szétfeszítette volna nélküle. Gyöngeség, italos éllágyulás? Hát ha a homéroszi hősökhöz nem volt méltatlan a sírás . .. Mikor indulni készültünk, szólt: — Nincs pénz nálam, fizess te. — Szerencsére volt még annyim. Baj különben se lett volna, Ady fölíratta és elsején fizette volna, mint nem egy helyen. Hogy kamatot csaptak a számlákhoz, nem kell mondanom. És ekkor került sor arra a mulatságos epizódra, amire az előbb céloztam.