Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Bár a tulajdonos szolgált ki bennünket, fizetéskor borravalót is adtam, nem is keveset. Mikor elindultunk, Ady szólt: — Adjál helyettem is borravalót. — Kihúztam a zsebemből egy ötkoronást, és visszafordulva az asztal lapjára dobtam, Ady helye felé. A pénz azonban az élire pattant, körülfutott és az én helyemre érve, eldűlt. (Bizonyára más is látott már földre esett pénzt úgy körben futni, ahogy tán bűvész se tudná futtatni.) Eh, gondoltam, olyan mindegy, már üres az asztal. Továbbléptem. Ady azonban egy pillanatig késett, félszemmel visszapillantva láttam, hogy ujját a pénzre téve áttolja a maga volt helyére. Mert hogy is lehetett volna, hogy Ady úr ne adjon külön borravalót? Nem tehetek róla, de ezért a kis nem-tudom-micsodáért még jobban megszerettem. Egyszer — bár tudtam, nem tűri, hogy privát ügyeibe beleszóljanak, ez meg különösen kényes téma volt — szóvá tettem az éjszakázásait, hogy az ilyen stílusú és méretű milyen veszedelmes, hogy őérte milyen kár (tudtam, már rengeteg altatóval se alszik, láttam, egyszer ott valtam nála délben a hotelban — miket mondott!) — nem engedte végigmondanom, de ingerültség nélkül vágott közbe: — Hát te se érted? Nem elég, hogy azok nem értik? Mennyi bajuk van az én éjszakáimmal! Azt hiszed, én nem tudom, hamar belepusztulok? Nem élhetek másképp! Mennyit beszélnek róla mindenfelé — hülyék! — ,,Ady a bohém!" — én nem vagyok bohém, minden ízem lázad ellene — inkább az én éjszakámról beszélnének — mert nekem nincs nappalom! — amiben én élek, mindig éjszaka — és minél nappalabb, annál éjsaakább, minél világosabb, annál sötétebb — azt hiszitek, azzal a nappallal, azzal a józansággal lehet írni? — egyáltalán élni? — azzal, amit én látók, én tudok? — olyan józanon csak azt tudom, már minden hiábavaló, ezt a népet már megölték testében4elkében, itt nincs föltámadás — de belenyugodni se lehet, én nem nyugodhatok bele, ha mindenki belenyugszik is, én nem tehetem — meg kell mondanom, hogy mindenki meghallja, de úgy nem lehet — te se érted ezt? Dehogynem értettem! Csakhogy nem volt könnyű tanúja lenni ennek a tudatos, módszeres önpusztításnak. Tudatosan választott — ha választásnak lehet mondani a minden ellenállást legyűrő kényszert; amit annyi versében megírt, szükségtelen magyarázgatnom, csak banalizálnám. Ö nem állt ellene — próbált, nem tudott, nem is akart? Nem dönthetem el, nyilván már más se, senki. Ö maga se tudta. De akárhogy is, változtatni nem tudott volna rajta.