Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Megrendítő volt. Aztán lecsillapodott, villamosra szállt, elment, Ady szótlanul tekintett utána, de valami különösen meleg nézéssel. Az olvasó megnyugtatására sietek megjegyezni, nem lett semmi baj. Pethes pontosan megjelent a próbán. Hevesitől hallottam, nem látszott meg rajta semmi. Mii többiek elváltunk, nékem még a közelben velem haránt szemben lakó Jánost kellett hazatámogatnom. Adyval éjszakázásaim az említett időközökben és módon folytatódtak. Elmondok még egyet-mást olyan alkalmakról, amikor kettesben maradtunk; belőlük is csak olyanokról, amikor önmagáról beszélt és jellegzetesét. Verseinek tudvalevően ő egyik fő témája, mint ahogy ő egyik fő problémája volt önmagának, de amúgy nemigen beszélt magáról. Ha valami nagyon feszengett benne, keresett valami csendes helyet és ott kiöntötte magából. Aligha volt fontos, hogy ki előtt, csak jó hallgató legyen az illető. Jórészt saját szavaival mondhatom el úgy, ahogy akkor följegyeztem (nem emlékeim majdan megírása céljaira, ilyesmi eszembe se jutott, mint egyéb viszonylatokban se, hanem mert akkor még írni akartam Adyról, ahhoz szándékoztam fölhasználni; az írás azonban elmaradt, én a nyár elején Párizsba mentem, bár ott is találkoztunk néha, útjaink elkanyarodtak egymástól; a jegyzetek szerencsére megmaradtak, úgyhogy most fölhasználhatom őket, bár emlékeim se halványultak el, úgy van előttem minden, mintha most látnám, hallanám: amiben nincs semmi rendkívüli, mert a közben eltelt évtizedekben bizalmas körben el-ölmondtam őket és tudvalevően az ismétlés az emlékezés anyja). Az elmondandó jellegzetesen azt értem, ami Ady alakját élesebben láttatja; s ha újnak nem is új — egyik-másik vonásának erősebb hangsúlyozásával jobban kiemeli jellemének valamelyik döntő vonását: különösen, mivel nem az én hangsúlyozásom, hanem magáé Adyé. Ady végtelenül komplex alkat volt, teljességében feltárása is végtelenül nehéz: a feladat még koránt sincs megoldva; minden adat hasznos segítség hozzá. A nagy reveláló éjszakák előtt elmondok egyet, mert mulatságos, de egyénileg szintén jellemző kis epizód van benne. Hajnalban magunk maradtunk. Ady nem akart még hazamenni. Elindult határozott irányba, mint aki pontosan tudja, mit akar. Némi menetelés után megállt egy zárt ajtó előtt, csak valami kisebb vendéglő lehetett mögötte. Nyomban elkezdett az ajtón a botjával kopogni. Öt óra körül járt az idő, kérleltem, hagyja, ennek a gazda ja ki tudja, mikor feküdt le, menjünk máshová. De ő nem tágított. A sok kopogásra az ajtót végül belülről kinyitotta a gazdája, úgy, ahogy az ágyból kelt, és nem káromiko-