Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Pethes szemlátomást riadtan, idegenül nézi a szokatlan környezetet, s ami benne történik. Egyszer csak megszólal Adyhoz fordulva : — Kár érted! Időnek előtte el fogsz pusztulni így. Tönkre teszed magad. Ez valóságos öngyilkosság! Kár 'érted! Hiszen te tehetséges vagy, nagy tehetség. Ha nem így élnél, akkora költő lehetne belőled, mint Petőfi... Tovább nem mondhatta, Ady fölcsattant: — Micsoda Petőfi? Azt a fűzfapoétát hasonlítod énhozzám? Az első nagy költő én vagyok ebben az országban ... ... és így tovább ebben a tenorban. Nem keli mondanom, hogy nem gondolta komolyan. Mindenki ismeri, hogyan viszonyult Petőfihez. Ugratásból beszólt így. Passziója volt üyenekfcei ugratni, ha valaki léprement, nagy triumfussal nevetett rajta. Hát a szelíd Pethest sikerült végtelenül felbőszítenie: — Micsoda? Te különb költő, mint Petőfi? Hogy mersz így beszólni róla, mi vagy te hozzá képest? Senki, semmi! Hol leszel te ötven év múlva? Még a nevedre se fog emlékezni senki ... .. . szintén így tovább, ebben a tenorban. Ady kacagott, ahogy ő tudott. Hiszen nem bántam volna, ha mással történik, de hogy éppen Pethes az áldozat, akit úgy tiszteltem és szerettem, és éppen én juttattam ide! Kétségbeesésemben eszembe jutott, hogy mikor Ódryval történt a baj, a zene .segített ki belőle, ha annak lehet nevezni, elmentem megkeresni a zongoristát, aki egyik sarokban éppen evett. Mire visszatértem az asztalukhoz, Ady Pethes nyalkán ült, nem magán a nyakán, a díván felső szegélyén, két lába azonban átvetve Pethes két vállán, mintha lovagolna. Ö is, Pethes is csak nevetett ezen a furcsa helyzeten. Ady aztán leszállt onnan, visszaült a helyére, beszélgettünk, tréfálkoztunk, mintha semmi se történt volna. Az előző téma többé nem került szóba. Meg voltam mentve. Pedig a legfájóbb ja még hátra van. A folytatást nem írom le. Átugrom az éjszaka végére. Az Andrássy úton mentünk együtt öten ikart karba öltve, a járdát csaknem teljes szélességben elfogva, a szembe vagy mögöttünk jövőknek ki kellett térniük. Teljes nappali forgalom volt, talán még nagyobb, mint a nap bármelyük más szakában — érthető, a hivatalba, munkába menés ideje volt. Mikor az Oktogon térre értünk, megálltunk, hogy elbúcsúzzunk. Pethes az órára pillantott és kétségbeesetten fölemelte a két kezét: — Nyolc óra! Szörnyű! Mit tettetek velem? Hova züllöttem! Szegény családom, feleségem, gyerekeim! Mi lett belőlem! Tízkor próbám van! Tönkre tettetek! Szegény családom!