Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Aggódva haMgatitam, féltem, elromlik a jól indult éjszaka, nem tudtam, mibe kapaszkodjam segítségért. Révész rendületlen nyugalommal ült a helyén, mosolyogva — neki könnyű volt, süketen nem értett semmit a vitából. Annál kínosabb volt nekem. Egyúttal elképesztett Ady éles szeme. Ódry nagyon tudatos,, nagy energiájú színész volt, mindent meg tudott csinálni, amit akart, de csakugyan volt benne valami végső merevség, amit teljesen feloldani sohase tudott — de ezt csak igen éles szem látta. Érthető, hogy ez nagyon érzékeny pontja volt. Töprengtem, hogyan hárítsam el a közeledő veszedelmet. A szerencse segített — zajos társaság érkezett három szál muzsikussal, a mellettünk levő asztalhoz telepedett, éktelen ricsajt csapott, A költészeti-színészeti vitát nem lehetett folytatni. Menekültünk. A megszakadt vita 'később se folytatódott — a két főszereplő kedélyesen enyelgett, tréfálkozott egymással, mind a kettő kerülte a sebezhető helyeket. Hajnalban Ódry elbúcsúzott — minden jól végződött. A jó végen nekibátorodva egy hét múlva Pethest invitáltam. Doktor János tudott a tervről, kért, ő is mehessen velünk, akkor már nagy rajongója volt Adynak és alig várta,, hogy személyesen is megismerhesse. Így hárman mentünk. A találkozás a Három hollóban a lehető legbarátibb, csupa öröm volt. Adynak szokott módján mindenkihez volt néhány kedves, tréfás szava. De amilyen derűsen kezdődött az együttlét, olyan aggasztóan folytatódott, legalábbis nekem, aki figyeltem, mi történik. Ady a szokottnál is sűrűbben emelgette poharát, olyankor mindenki vele ivott, s hogy ne maradjon el tőle, szintén fenékig ürítette a magáét. A meleg, fülledt, füstös levegőben jól is esett a hűs ital, s az ón barátom nem érezte, nem sejtette, milyen veszedelem lakik benne, gyanútlan ivott, nem öntögette az asztal alá. Mire a Három hollóból elmentünk, már látszott rajtuk a bor hatása. Pethesen csak abban, hogy olyan akarattalanul engedte vezetni magát akárhova, János barátomon azonban mindenképpen. Amint letelepedtünk valahol, leborult az asztalra fektetett két karjára, sírt, és időnként fölemelte a fejét, mindig csak ennyit sóhajtva: Margit! Margit! Hogy az olvasó lássa a helyzetet, leírom: a fal mellett magashátú díván, középen ül Ady, jobbján Révész, balján Pethes, előttük kerek asztal, Pethes előtt ülök én, velük szemben az asztalra borulva János. Az én háltam mögött a „fekete zongora", előtte férfiú, valami akkori slágert ver ki a zongorán, hozzá fújja a szöveget is, a nem nagy helyiségben minden asztalnál ülnek, danolnak, heje-hujáznak, a füstöt vágni lehet.