Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

tozás, pezsgőzés, sok nővel tarkítva. Nagyjában minden lokálnak megvolt a törzsközönsége, couleur locale-ja, Ady mind ismerte és a hangulata szerint váltogatta őket. A találkozások útközben és a lokálokban vegyes jellegűek és ízűek voltak. Olykor szembe jött velünk az utcán Krúdy, vagy a túlsó oldalon láttuk a homályban magas sötét alakját — ha szembe találkoztunk, csak a kölcsönös üdvözlés jelezte az ismeretséget, legalábbis azokban a hónapokban, egyszer se láttam együtt kettejüket az éjszakában, érthető, Krúdy olyankor is dolgozott, ha valahova betelepedett. Közben akadtak olyan találkozások, amiknek nagyon nem örültem, Ady se, de ő úgy tett, mintha örülne. Mellőzöm őket, csak azt a zugújságírót említem, Adynak még nagyváradi idejéből ismerősót, aki olykor úgy bukkant föl az asztalunknál, mint Mefisztó a Faustban, vagy olyan arccal közeledett hozzánk, mint az akkor divatos színdarab Svengali nevű hipnotizőrje, Ady megrezzent, ha meglátta, fölpattant a helyéről: szervusz drágám, jaj de örülök, hogy jöttéli, ülj le... — és székkel kínálta, az pedig fölényesen-fanyalogva, hol leült, hol nem, szerencsére sose maradt soká. Én aüg vártam, hogy elmenjen, rátámadtam Adyra — ő könyörögve-mosolyogva védekezett: „Ne bánts még te is! Értsd meg, nem tehetek mást, ez a bitang tönkre akar tenni, X. mondta, hogy cikket készül írni ellenem a ... -ba." Amit Ady egzisztenciális szorongásáról említettem, nem interpretáció, ő maga nemegyszer megfogalmazta. Alaptalan volt, üldözöttségi mánia? De hiszen kis híján a haláláig, mindent elkövettek az elpusztítására. Ady eredendően nagyon egyensúlyozott lelkiség volt, még akkor is érzett rajta; egyensúlyozott persze a benne meglevő sok ellentét feszültségében. De ezt ő se bírta. Életének ezt a motívumát nem tudom eléggé hangsúlyozni. Nélküle Ady életmódja, tudatos önpusztítása teljességgel érthetetlen. A „lássuk úristen, mire megyünk ketten" indulata hajtotta. Innen felől kell megérteni éjszakáit is. Egyedül bennük volt otthon, biztonságban — még ha bennük is megjelent olykor a rém. Én is csak utóbb értettem meg, akkor még valami méltatlan taktikázást, alakoskodást láttam benne, és az említett esetekben és hasonlókban jól összehangolt együttlétünk kívülről jövő, bosszantó megtámadása ellen lázadoztam. Az ilyenek elrontották a kompozíciót is, valamelyik másik helyen módot kellett találni a korrigálására, a leforrázott kedv gyógyítására. Mentünk tovább, máshova. Hajnalban aztán gyakran betértünk az Opera mögött levő Bableves csárdába, éjjeli korhelyek utolsó találkozóhelyére, ahol csakugyan levessel józanítgatták magukat. Gyakran ott találtuk Színi Gyulát, olyankor nagy volt az öröm mindkét részen. De Adynak volt egy még utolsóbb állomása: valamelyik