Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Ady úr megérkezett, és vele mindenki koccintani alkart, egypár szót váltani, a pillangók meg sorba megölelgetni, arcát, füléit, haját megcsókolgatni, csak úgy, „érdek nélkül", a kanti terminológia szerint. Aztán nagyobb részük ugyanolyan észrevétlenül, ahogy jött, el is tűnt — nem akarták Ady urat zavarni, nem tollafcodtalk, tisztelték, nem f rátérni záltak vele; ők is tudták, hogy Ady úr különleges nagy valaki, nem olyan, mint más. Ady viszont sohase kévéseit, fumigált, utasított el senkit, egyformán kedves volt mindenkihez, az ő birodalmában megvalósult az egyenlőség, mindenkihez volt egy-egy kedveskedő, jó szava. Tetszett neki ez az uralkodói szerep, kétségtelen, hiszen nem magától lett, azaz részben magától, tudniillik az emberek spontán indulatából, részben azonban Ady akaratából. Ö úgy tudta, őt minden megilleti, a fejedelmi rang is; nem is csak itt, ezektől, hanem mindenkitől, a hatalmasokon kezdve; de ha csak ezek adják meg neki, legyen! Tudta, persze, mit jelent ez a fejedelemség, mennyit ér. Ö nem volt balekje a szerepének. Ady minden volt, csak naiv nem. Ezt a szerepét akarta is, ironizálta is. Ha neki ebben az országban ez jut, ám lássa az ország! Ezekbe az éjszakákba léptem bele és lettem aktív-passzív szereplőjükké. Mindig egyformán kezdődtek, legalábbis akkoriban, az én időmben, az Andrássy úton, az Opera közelében, a Három hollóban, az egyik „páholyban", ahova Ady éjféltájban érkezett a szerkesztőségből, beült legbelül, a fal felől és vacsorált. Ilyenkor ketten-hárman-négyen már várták, a leghűbb társ, Révész Béla már vagy ott volt, vagy később ért el valahol bennünket. A várakozók leginkább fiatal, de már ismert költők, írók voltak. A pincér minduntalan megjelent, Ady úr nem kíván-e valamit. Hát elég gyakran kívánt, bort. A bor rendelésének is megvolt a rítusa, így hangzott: bort és vizet! — az első szó a szamorodnit jelentette, a második a közönséges „asztali" bort, amivel a szamorodnit „vizeztük". Az ital még így keverve is elég erős volt ahhoz, hogy egyik-másik lágyabb természetűt megingassa a lábán. Innen egy óra múltával továbbmentünk, vagy hárman, ha Révész is velünk volt már, vagy ketten — az ifjú írók-Jköltők legtöbbször elváltak tőlünk, de persze nem haza mentek, hanem az Otthonba kártyázni. Reggelig három-négy helyen megfordultunk, megnevezni nem tudnám őket, nem azért, mert elfelejtettem, akkor se tudtam, Ady vitt, amerre éppen a kedve sugallta. Azt tudom, hogy leginkább az Andrássy út mellékutcáiban jártunk, különösen a Nagymező utcában, gyakran mentünk le pmcéklbe, csaknem minden éjjel betértünk a Fővárosi Orfeumba egy félórára, előadás után egy nagy teremben nyüzsgött a mulatózok hada, folyt az ivás, mula-