Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

ebből lett aztán a baj, amit mindjárt elmondok. You never can tell! Elhárultnak éreztem az akadályt az Adyhoz menetel útjából és megcsillant előttem az egymáshoz közelítésük lehetősége, legalábbis részben. Abszurdnak éreztem, hogy az akkori Magyarország leg­jobbjai idegenül éljenek egymás mellett. Elmentem tehát Ady éjszakáiba. Es visszatértem oda, ha nem is naponta, hetenként kétszer-háromszor. Időrendben nem volt ütközés: Ady éjszakái éj­félkor kezdődtek, a Barossban az együttlét olyantájt végződött. S ezzel elérkeztem tulaj donképpvaló témámhoz. Természetesen nem szólhatok szám szerint sok éjszakáról. Csak néhány epizódot ragadok ki belőlük, ami teljesítheti a róluk eddig is ismert képet. De előbb hadd mondjam el karakterüket általánosságban. Mert közös karaikterük volt, nagyjában hasonlítottak egymáshoz, mégis mind különbözött egymástól, némelyik meg nagyon kiütközött a többi közül, vagy a különleges hangöltság, vagy a nem minden­kori, vagy éppen egyetlenszer betársult részvevők jelenléte, sze­replése következtében. Az éjszakáknak nagyjában közös topográ­fiájuk volt, fejezeteik azonos lokálokban követték egymást, oly­kor egyik vagy néhány más volt, aszerint, hogy éppen milyen környezet illett az éjszaka „hangulatához"; a szereplők is részben azonosaik, részben változók, de az azonosak se mindig egyformák; a főszereplő persze mindig Ady volt; ő volt a centrum, a többi őt körítette, fokozatosan az első körtől a statiszták, a „megjelent még", a „részt vett még" gyakran népes seregéig. Nem az ivás, dorbézolás ismert sablonja, mechanikus egyformasága jellemezte az éjszakákat, egy nagy kedélynek mintegy a lélegzése, állapotai szerint váltakoztak. De nem is az ötletszerűség rögtönzései voltak. Szerkezetük, sorrendjük, rítusuk, dramatikájuk volt, meg voltak komponálva az expozíciótól a peripetián át a végkifejletig és exeuntig. Meg voltaik komponálva, mint egy mű, és némelyik után látszott, Ady úgy 'érzi is, hogy művet formált meg, alkotott. Oly­kor a fenyegető robbanást, a botrányos felé forduló tombolás fe­szülését egy hirtelen gesztussal ihletett indítvánnyal a kitörés irá­nyából eltérítette, lecsillapította, mint Poseidon a tengert. Egy sze­mélyben alkotó és uralkodó fejedelemként vonult kíséretével átlag óránként egyik lokálból a másikba reggelig — közben írók, köl­tők, mindenféle noctambule-ök találtattak a lokálokban, velük Ady társasága hol összetelepedett, hol nem, de akikor is, ha nem, inte­gettek, kiáltoztak egymásnak, mert Adyt mindenütt mindenki is­merte; és cso'dálatas módon, mintegy varázsütésre, mintha a fala­kon át jönnének, a homályból konflis kocsisok, muzsikus cigá­nyok, éjjeli pillangók, facér vagy munka után éjszakázó pincérek, kóklerek bukkantak elő, mert egy pillanat alatt híre futott, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents