Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Nem siettem a menetellel. Nekem már volt társaságom, amelylyel naponta együtt voltam, minden éjjel színház után és nagyon gyakran nappal is, ebéd után, a Baross kávéházban. Ez a társaság, legalábbis részben, a legjavából tevődött össze annak, ami akkor nálunk szellemi elit volt. A centruma Pethes Imre volt — az ő emberi és művészi nagyságáról mellékesen szólni méltatlanság volna (könyvet kellett volna írni róla, amíg élt olyan, aki a feladatot teljesíteni tudta volna; volt is ilyen kettő, Hevesi és Kárpáti, biztattam őket szinte holtuk napjáig, mindig ígérték, és elmentek megtétele nélkül; sajnos, ez a lehetőség örökre elveszett). Az ismertebbek: Hevesi Sándor, Ödry Árpád, Márkus László, egy személyben az Alkotmány és A Hét munkatársa úgy, mint én az én ellentétes helyeimen, Szemere György, az író, Kürti József, Kürthy György, Doktor János, tehetséges fiatal színész... Csupa színházi, s a színháznak, vagy egyebek mellett a színházról is író ember. (Csaknem mind valahogyan részese, vagy barátja a Thaliának.) El kellett sorolnom őket, mert belőlük került ki itt elmondandó két éjszakának három szereplője. A társaságban én voltam a legifjabb és igen megtisztelő formában jutottam bele (meghívtak). Valahogy nem illett máshova is odakötnöm magam, mintha nékem az ő társaságuk nem volna elég, és éppen valakihez, aki nékik annyira nem kellett. De aztán segítségemre jött valami. Még abban az időben, amikor Ady versei csak az újságban jelentek meg, de már országos botrányt kavartak, természetesen a mi társaságunkban is gyakran szóba kerültek. Meg kell mondanom, hogy kivétel nélkül mind ádázán kiikeltek ellenük, csak Doktor Jánost sikerült megtérítenem, ő aztán rajongójukká vált. Itt volt egy válogatott, minden más téren, mai szóval „haladó" szeHemiségű elit-társaság és Ady sehogyan se kellett neki. Akármit mondtam, hiábavaló volt. Mikor aztán az Üj versek megjelent, elővettem a zsebemből és azt mondtam: ne egyenként olvassák-nézzék a verseket, próbálják együtt látni, egybe gondolni őket, és rá fognak jutni, hogy nem elszórt bizarr ötletek, hanem mind együtt egy egész világ, amelynek saját szerkezete, logikája, erkölcse, szenvedélye van. Legalábbis olyan jogosult, mint bármelyik másik ismert és elfogadott, mint például az, amelyben ők otthonosak, próbálják meg így nézni. A módszer bevált. Ódry volt az első, aki a társaságban egyszer ki jelentette: igazam van. A többi hamar követte, a vélemény egységesen pozitívra, sőt lelkesre fordult. Közben kiderült, hogy hiszen Pethes és Ódry vidéki színész korából személyesen is ismerte a vidéki újságíró Adyt. És éppen