Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

a tartalma meg valóságos provokáció ezen a helyen. Nem kritika volt (akkor bűn lett volna), ujjongás, lelikendezés volt, s ami a fő, teletűzdelve idézetekkel, éspedig válogatottan a legantifeudálisabb, lázító strófáikkal. (Ennek a cikknek miért nincs nyoma az Adyirodalomban? — kérdezheti az olvasó, mint ahogy néhányan már kérdezitek is. Persze oka, könnyen megmondható oka van, de itt vele se foglalkozhatom.) Személyesen nem ismertem Adyt, nem is láttam soha. A cikk után nyomban írt, látni óhajt, ha én is őt, menjek el valamelyik délután 6 óra tájban a Szabadság kávéházba. Érthető az óhaja. Az a cikk sokat jelentett neki. Tudni kell, hogy Ady sokáig, később is, abban a tudatban élt, alóla bármikor kiránthatják az egzisztenciális talajt, olyan helyzetbe kerülhet, amilyenben az ő költséges életmódjávail — az éjszakázás, az ital sok pénzt kívánt — nem élhet, másképp élni meg nem tud. Amikor annyian el takarták veszíteni, ez a szívvel-lélekkel melléje állás nagyon jólesett neki, még ha egyelőre csak „erkölcsi" segítség vdlt is, bár használt az elismertetésének is, és, mint mondta, elámultatta, hogy a cikk éppen olyan helyen jelen meg, ahonnan csak az ellenkezőjét várhatta, vagy hallgatást. Jól tudta, ha ilyen cikk ott valamiképp megjelenhetett is, az ilyen Mállás nem veszélytelen. Ugyan nem közvetlenül és csak az Ady-cikik miatt, hanem egy másik miatt is, a mágnások parancsára a felelős szerkesztő pár hét múlva fölmondta az állásomat. Elmentem a mondott helyre a kívánt időben. Megtörtént a megismerkedés. Nem írom le a körülményeit, bár érdekesek voltak. Csak annyit, hogy az első pillanattól kezdve meghatározódott az egymáshoz való viszonyunk. Bár elég nagy volt köztünk a korkülönbség, néhány hónap híján nyolc év, ő huszonkilenc, én huszonegy, meg aztán ő országos nevezetesség, én csak az irodalmi-művészi körökben számontartott ifjú, nem éreztem különbséget akkor se, később se soha, az első perctől kezdve úgy voltunk, mintha egyidős, régi barátok volnánk; igaz, hogy ő amilyen nagy virtuóz volt, ha akarta, a maga felsőbbségének éreztetésében, ugyanolyan nagy virtuóz tudott lenni a különbségek eltüntetésében. Velem a felsőbbségét sohasem akarta éreztetni, sőt voltak később alkalmak, amikor jogosnak elismert kifakadásaimkor egy kicsit megjátszva, mórikálva a megszeppentet, respektálta, amiket mondtam. Búcsúzáskor meginvitált, hogy találkozzunk máskor is, bár ugyanakkor hozzátette, a világért sem akar engem „az ő éjszakáiba" idézni, sőt inkább megvéd tőlük, nem nekem valók. Kérdésemre azonban mégis megmondta, éjjel hol és miikor található.