Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

FÜLEP LAJOS Szívesen olvasok jelentős emlékiratokat — tudniillik jelentős eseményekről és emberekről — akkor is, ha nem irodalmi rangúak, de írni nem írtam soha, bár az én életemben is volt néhány vészesen érdekes esemény, részese voltam országos ügynek, vele kapcsolatban életveszélyben is forogtam, sőt még irodalmi tett miatt is — ami egyébként az én életem történeti időszakában éppen nem meglepő —, volna tehát miről írnom bőven, mégse jegyeztem föl majdan megírandó emlékezés céljára semmit, mert a magam vonatkozásában a személyit mindig ösztönösen kerültem. Most mégis leírok és közre adok néhány emléket, mert — úgy érzem — kár volna elveszniük. Személyes, nagyon is személyes emlékek lévén, ha tetszik, ha nem, magamról is beszélnem kell, különben nem érthetők az elmondott események. Ebbe tehát írónak, olvasónak bele kell törődnie. Adyról mondok el egyet-mást, ami ismert képét élesebbé és teljesebbé teheti. Megismerkedésünk történetével keüi kezdenem. Mint ismeretes, Ady vidéki újságíróból került föl pestinek a Budapesti Naplóhoz, ebben a lapban jelenték meg a versei, hamarosan országos vihart kavartak; olyat, amilyenhez fogható nem volt se előtte, se utána ebben az országban. A költészet lett egyszerre mindenkit elkapó szenzációvá? No nem éppen. Akadtak persze, akiket a hang és tartalom újsága ragadott meg, de élő tanú vagyok rá, ilyenek, különösen eleinte, kevesen; számuk lassan, nehezen nőtt, egyébként jó képességű, művelt emberek is végig az ellenkező oldalon maradtak — a szenzáció: botrány volt, amiatt, hogy ilyen verseket egyáltalán közölnek, ilyen érthetetlen, értelmetlen, bolond, őrült verseket, és nem vicclapban, tréfaképp, hanem szívós következetességgel hétről hétre egyébként komoly politikai vezércikkeket,