Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

ságában) milyen szerep hárult a Petőfi—Ady—József Attila óriás hármasra, hogy ezen belül mennyire speciális Ady helyzete, hogy mit jelentett József Attila számára — hacsak nem tudok alapos tanulmányt produkálni e tárgyban —, felszínes eszmefuttatásokhoz vezetne, és egy kicsit a „spanyolviasz" veszélyével járna. Megfontolandó, hogy amikor József Attilát tekintjük mesterünknek, már az ő transzponálásában milyen mértékben táplálkozunk Adyból. Eleven hatóerőnek mégse merném nevezni. Óvatosan inkább „szakmai" hatóerőnek mondanám. Más szó vall társadalmi tudatállapota, szemlélete iránt nincs érdeklődés. Mondhatnám, hogy a megváltozott köztudatban nem jelent társadalmi élményt. Abban a kérdésben azonban, hogy a költészet melyik történelmi pillanatban teljesedik ki adekvát, a tömegekre közvetlenül ható erővé (élménnyé), csak azt mondhatom, hogy most és itt nincs az a pillanat. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a köztudat és a költő (jelen esetben Ady) meg-nem-felelése egymásnak nem szükségszerűen a költőt minősíti, kérdéses a „megváltozott köztudat" előjele, a változás iránya, üteme, a progresszivitás mértéke. Ady stílusa, ma már nehezen emészthető szimbolizmusa, „cifrálkodása", dölyfe és pózai szinte maguktól kínálják a lehetőséget: ha már életében nem tudták agyonbunkózni, majd mi elintézzük: és máris begyömöszölnénk porosodni az olvasatlan klasszikusok közé. <* A költészetnek kell a köztudatot formálni és nem fordítva. Talán már válaszoltam is a következő kérdés egy részére: elavult a nyelve — érdekes, az a nyelv, amely a XX. század magyar nyelvű költészetének alapjául szolgált —, és elavult már kifejező eszközeinek egy része is. Pedig történelmileg nem meghaladott. Aktuális az a tántoríthatatlan következetességgel végigvitt plebejus forradalmiság, költői-emberi magatartás és szenvedély, amiből bőven lenne mit meríteni. Sajnos, erről beszélünk kevesebbet. Aki tanul is Adytól, a könnyebben elérhetőt — ezáltal könnyebben elévülőt, némely formai jegyeket sajátít el inkább. Mai költészetünkből hiányolom ezt az elszánt, harcos, világ- és életszemléletet, ami igazán költővé kellene, hogy avasson minket. Megállapodott, szenvedélymentes líránk — tisztelet a kivételnek — nem bölcsességet, hanem haladó, pártos költészetben elfogadhatatlan egyéni enerváltságot rejt.