Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Adyval elsősorban érzelmi viszonyban állok. Világirodalmi helyét illetően is csak az Ady-kettősséget mondhatom: hogy míg kevés az a nép és ritka a század, melyben hasonló nagyságú zseni születik, költészete világirodalmi viszonylatban ismeretlennek mondható. Érveljek a „kis" népek determináltalak tetsző sorsával (történelem, nyelv, irodalom) a „nagyok" között? A fordítás gigászi nehézségeivel? Magam részéről boldog lennék, ha mi, itt egységes értékelésre jutnánk. Jelen van a mai magyar lírában, minden valamirevaló mai költő verseiben, ha stigmáit nem is viselik látványosan. Nem muszáj róla tudomást venni, nem muszáj tanulni tőle, belőle. Nem muszáj tudatosan költészetünk hozzá méltó folytonosságán munkálkodni sem. (Az olcsóbb sikerek még látványosabbak is lehetnek.) Hajlamosak vagyunk rá, hogy közvetlen elődeinktől tanuljunk költészetet, így Adyból az jut nekünk, amit ők már kiszűrtek maguknak. Ez szegényíti a költészetet és késlelteti a fejlődést, bár kétségtelenül kényelmes megoldás. A nemzet irodalma nem divatáramlatok kérdése. Önmagát szegényíti, aki hagyományaink alapos megismerése nélkül óhajt költészetet csinálni. Ez amellett, hogy merénylet az irodalom ellen, elkövetőjére üt vissza. A halhatatlanság törvényei kérlelhetetlenek. „Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni..." Vagy talán félünk, hogy elégünk, megsemmisülünk a hatalmas nyomás alatt? 1971.