Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

TANDORIDEZSŐ Restelkedve kell megvallanom, hogy mikor azt mondom: az Adyval kapcsolatosan feltett kérdések formai szempontból érintenek, még csak arra sem gondolok, hogy Ady költészetének formai vonatkozásaiéból, hanem úgy értem, maga a megkérdezettség és válaszolni-kötelezettség forma viszonya vág belém. Még régebbi emlékeket ébresztve, mint első Ady-élményem, mely nem volt iskolás dolog; ha azonban tény-adat^szerűen kell beszélni olyasvalamiről, ami képzettséget feltételezne, félek, adatszerű ismereteim kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy közérdekűt mondhassak, szubjektív „rezdülések" pedig — ettől nem függetlenül — magánügynek. Folytatni is csak azért érzem becsületből szükségét, hogy ne ez a rettenetesen igazságtalan nekifohászkodás legyen mondandóm kicsengése (ha ilyen van). Mert ha József Attiláról kérdezne bárki, verssor ókkal felelnék, önmagammal vitázó elragadtatással felelnék; ha Vörösmairtyról vagy Tóth Árpádról, ha Berzsenyiről vagy Kosztolányiról, ha Petőfiről vagy Nadányiról: mind-mind e kérdésekre velük magukkal. Mondom, rettenetesen igazságtalan valami, hogy tizenöt-tizenhat évesen kizsákmányolunk egy költőt, önző mód, a „magunk" számára (ha ugyan akkortájt már ilyesmiről is beszélni lehet egyáltalán), és aztán elhajítjuk, „mint talpig tépett zsákot". Hiszen ki ne rajongott volna Adyért ennyi idős korában, főként, ha már „saját" versíró gyakorlatához is „kilopta", rejtelmeket áhítván és titkolván általa (igen, ilyen ködösen kell itt fogalmaznunk), felnőtté-válásnak vélvén azt a beleszédülést, amely — épp eltúlzottsága miatt — üresen hagyja azt is, aki ad, és azt is, aki kap. És eltelik tizenhat év („most harminckét éves vagyok"), és így beszél róla, Róla. De talán ez az a minimális megcsalattatás, amit az életet nagy kezdőbetűvel magába-pusztító, magából indulattá kegyetlenítő, megrendültségében is valamiféle maszkot hordó költőnek el kell viselnie — tőlünk, akiknek (tőlem, akinek?) nem