Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

úgy volt alapélményem már, ahogy a nagybetűs élet lehet alapélmény. Nem úgy, ahogy a per-szóna személyiség-maszkja mögött rejtőző ki-tudja-kicsodánk: csoda. Hang, prófécia. Tragikum. Persze, maszkot mindenről le lehet rántani, ami irodalom; a személyiség varázsa inkább abból áll : mennyire erős az a vágyunk, hogy rajta hagyjuk? Nos hát: Adyn .. . nem hagyjuk-e nagyon is szívesen? De mit jelent ez vajon? Nem csap-e önmaga ellentétébe ez a „megtűrés"? Közömbösségbe? Ember-távoliságba? Kínzó kérdés ez, nagyobb ügyben kínzó, mint amekkora a magamfajta hétköznapi ember számára egy költő lehet; még ha az első nagy költőrajongás tárgya volt is; még ha annyi más zagyva hatás után nagybetűivel az első igazi tisztulás volt is (paradox módon). Nem beszélhetek róla másképp, mint életem hajdan-volt szervesanyagáról. Vagyis: hálátlanul (is), az otthagyás gesztusával. így, most, e pillanatban nem vonz vissza. Visszavonzhatna, nála kisebbek megteszik. így, most, e pillanatban számomra nem kérdés. Az lehetne. Sok jelentéktelenebb dolog: kérdés. Ám nem állok jót — mondjuk így: — magamért, hogy nem fogom-e újra-idézni. Nem emelem-e le újra a polcról, hogy megcáfoljam ezt a pillanatot, mely hétköznapi életemnek most szervesanyaga? Igen, létezett egy idő (tizenöt-tizenhat évesen), amikor jóformán Ady volt a világirodalom csúcsa a számomra — az egész világirodalom helyett. Lehet-e olyan tárgyi tudás, melynek alapján tehát egyáltalán megszólalhatnék efféle kérdésekre: Ady és a világirodalom? Ha igen, ha nem, miért igen, nem? Bizonyára lehet; én ilyet nem érzek magamban. Nem merek olyan általánosságokba bocsátkozni, amilyenek szintjón engem a körkérdés részletei megtartanának. Iskolás mód tudom a választ. Ezt a formai jellegű alaphelyzetet ébreszti fel tudatomban (feszengető mód) a megkérdezettség és a válaszolni-kötelezettség. Mely utóbbi nem formális; inkább: becsületbeli kérdés. Tárgyilagosságnak (mifélének? kiének?) tartozom azzal, hogy Adyt nagynak tartsam; hogy — ha csak megfogalmazhatatlan emlék-nyommal is — készen tartsam magam arra, hogy nagysága újra elevenen hasson rám, adjon „valamit", mai hétköznapok között is hiteleset az a költő, aki egykor minden más helyett adott. 1971.