Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Egészen más Ady helyzete a magyar líra fejlődésében. Ady ilyen szempontból olyan, mint egy hasadóanyag-központ, urántelep, amely állandóan kisugárzik, azt hiszem, minden magyar költőre. Adyban az a csodálatos, hogy olyan nyelvet, olyan magatartást teremtett, hogy ha az ember címet akar választani, akkor is arra gondol, hogy Ady milyent adott volna, ha az ember jelzőt keres, akkor is Adynál találja meg legjobban; ha a fajtájához való viszonyában keresi a kiutat, akkor is Adyhoz talál vissza. És ha arra gondolok, hogy a magyar költészetben a merész metaforikus gondolkodásmód vagy a tág asszociációs gondolkodásmód elindítója ki volt és ki az, aki egy-egy megdöbbentő képével még ma is hat, szinte elérhetetlenül magas színvonalon hat, akkor is Adyhoz jutunk el. Ady szerkesztésmódja, ahogy azt már többen elmondták, valóban utolérhetetlen. Az Ady-versben nem az történik, ami általában zeneművekben, versekben szokott, hogy bizonyos előkészítés után a mű közepes szintről egyszerűen átcsap egy magasabb szintre. Gondoljon arra, hogy József Attilánál az íme, hát megleltem hazámat bevezető sorai egyszercsak úgy folytatódnak: „szép a tavasz és szép a nyár is", nyilvánvaló, hogy itt új dimenzióba csap át a vers, és ettől óriási. Adynál nem ez történik, hanem rögtön a legmagasabb szinten kezdődik a vers és ezt végig tartja. Ügy, hogy Ady egészen kivételes eszményképként állhat az ember előtt azokban a versekben, amelyekbein nem zavarja meg az embert a modorosság, a szecesszió, az önismételgetés és néhány ilyen, úgy látszik, hogy a kor irodalmára jellemző divatos stílusfordulat. . . Például a Héja-nász az avaron némelyik helyén olyan giccses, mint egy slágerszöveg. „Egymás húsába beletépünk, s lehullunk az őszi avaron." Ez orfeumi szöveg a mi fülünk számára. Mi jóval tárgyilagosabbak vagyunk. Tudnék még idézni, de nem akarok, mert rengeteg van. Viszont annál több, amiben a nyelv, a magyar nyelv, a magyar gondolkozás és egyáltalában a magyar mágikus gondolkozás, ami a népköltészetünkben vagy a népballadáinkban hatalmas erővel szökik föl, Adyban is ott van és meglepő módon éppen a kuruc versekben, nagyon gyakran ott, ahol csakugyan egy közösség nevében gondolkozik, vagy eszmélkedik; és ott csúsznak be ezek a giccses, slágerszövegszerű hibák, ahol a túlságos önimádat, a túlságos én^központúság tartja fogva Adyt. Ez így elég durva általánosítás, mégis meglepő, hogy a kuruc versek megközelíthetetlenül remekek, azokban semmi hiba nincsen.