Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

\ ilyesmiről beszélnek. Az viszont igaz, hogy Ady nyelvi és metaforikus kincsében az 1900-tól 1918-ig terjedő kor szignumai megtalálhatók, ez kétségtelen, de véleményem szerint ugyanezek a dolgok természetszerűleg más formában megvannak Babitsban és Kosztolányiban is. Nincs olyan értelmes elemző, aki ne tudná kimutatni, hogy Ady és Babits kortársak voltak. Ha most általában a lírát veszem szemügyre, akkor azt mondhatom, nem ismerek egyetlen lírikust sem, akinek minden egyes verse saját csúcsteljesítményei magaslatán állana. Azt szokták mondani, hogy Keats ebben a tekintetben kivétel, de én még Keatsnéi sem ismerem el, hogy minden verse elérné a nagy ódák színvonalát. Minél hosszabb idő múlik el, annál inkább elhalványul a lírikus produkciójában mindaz, ami a pillanatból jött és a pillanatba fut ki, és a költő művéből az marad meg, ahol sikerült nagy szimbólumba összefoglalni kora törekvéseit. Ady sok száz verse közül van — nagy számot akarok mondani — 200, amelyikben ez kifejezésre jut, és ez a 200 vers az a kincs, amelynek révén Ady él. Se Ady, se Petőfi és a világ egyetlen költője sem vonult be összes verseivel együtt a halhatatlanságba. Ennélfogva üres fecseg esnek tartom, hogy Ady elavult — Ady nagy versei egyáltalán nem avulnak el, viszont írt olyan költeményeket is, amelyek a Nyugat januári számában jelentek meg, és már februárban nem gondolt rájuk senki. Ezzel nem mondok, nem akarok semmi roszszat mondani Adyról, mert ez minden költőre vonatkozik. Kérdés: Talán azért látják sokan elavultnak, vagy elavultabbnak Ady költészetét, mint amilyen valóban — valójában csakugyan nem az —, mert ezzel a forradalmi fejlődéssel, a költészetnek ezzel a legyenjével nem éreznek együtt? Talán azért érzik például Babitsot aktuálisabbnak, mert az ő költészetében kifejeződő kételyeket és kompromisszumokat, mintegy a saját igazolásukképpen időszerűbbnek érzik? Azt hiszem, ez messzemenően így van. Egészen más kérdés, hogy amikor Magyarországon igazán túlhaladtuk ezt a sztálini korszakot, és egy új proletár demokráciával csakugyan belekerülünk az eleven szocialista építésbe, akkor azt hiszem, többen lesznek, akik Adyban fölismerik a maguk íróját. Én az Űj versek olvasása óta — tehát több mint 60 éve — nem vesztettem el a kontaktust Adyval egyetlen napra sem. De ez biográfikus adalék, és anélkül, hogy a saját jelentőségemet túlozni akarnám, magamat sem tudom tipikus jelenségnek tekinteni a magyar fejlődésben.