Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Hogy amit akart, megvalósíthassa, mintegy „ellen-Arannyá" kellett válnia, legalábbis az elején, az első „tájékozódó" kötetek után, az Űj versektől Az Illés szekerénig. Arany szerette a szelídet, neki akarnia kellett a gőgösét, a harsányat. Arany szerette a meghitten nemzetit, a takarosan magyart, neki akarnia kellett a dúltat, a befelé ostorozót, a háborgón és vágyakozón kifelé nézőt. Arany szerette bodorítani a hagyományosat, szerette cifrázni, dédelgetni, gyakran úgy is, hogy kitalálva. Neki, Adynak akarnia kellett a hagyományos helyett a valóban ősit, az elemi erejűt, a stilizálástól meg nem rontottál, a „magyar mitológia" ős-rétegeit, a nyugati szellemmel összeforrasztható „ázsiait". Arany rendszerint irtózott minden nagyvárosias raffináltságtól, mindentől, ami megbontotta volna a horatiusi arányt. Neki, Adynak két kézzel kellett nyúlnia minden után, amivel gazdagította az embert a modern nagyvárosi kultúra, az új lelki-szellemi szenzációkért. Az a vers, amelyet Ady így megteremtett, s amelynek formai újdonságából oly keveset értenénk, ha nem éreznénk mögötte ezeket az indulatokat és elszánásokat, megtörte irodalmunkban a régebbi klasszicitás uralmát, s ezzel óriási hatást gyakorolt irodalomfelfogásunkra, sőt, azon túl is, egész művészetszemléletünkre. Megtanított látni visszafelé is, segített felfedezni a többi között az igazi Petőfit. És tanított, tanít előre nézni. Voltak törekvések, amelyek a szimbolizmushoz akarták kötni. Élt a szimbolizmus vívmányaival és élt más izmusok és nem-izmusok vívmányaival is, ám úgy, hogy a sajátját alakítva ki belőlük, József Attila szavával szólva, „önmagában állítván külön osztályt", miként mindig a nagyok. Nekünk, maiaknak érdekes azzal is, hogy a későbbi avantgárdé-törekvések, Illyés Gyula szavával: „kor-előző" törekvések szinte minden életerős moccanását megtaláljuk nála. Idézetekkel lehetne bizonyítani, hogy az „expresszionizmust" is, a „szürrealizmust" is, méghozzá nem külsődlegesen, csakugyan funkcióban. Mindent, ami egy következetesen modern, tehát bátor költészet szellleme, nyelve, hódítása. 1971.