Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Sajátos, de talán mégsem egyedülálló helyzet ez. Meg kellene vizsgálni, hogy vajon mutatis mutandis a német népnek Heinéhez való viszonyában nincsenek-e nagyon is rokon vonások. Heine is kb. 100 év óta egyik központi alakja a német költészetnek, de tulajdonképpen alig van ember, aki igazán híve volna Heinének. Mindenki, még egy Karl Kraus is elhatárolja magát tőle. Mármost eszem ágában sincs párhuzamot vonni Heine és Ady között, nem is lehet ezt megtenni, már 48 és 1900 különbségénél, a magyar és a német fejlődés különbözőségénél fogva sem, de azt hiszem, Ady esete nem áll példa nélkül, és noha a hatástörténetet kevésbé vizsgáltam, felvetem a kérdést, hogy nem lehetne-e az angol irodalomban Shelleyvel kapcsolatban hasonló jelenséget találni? Például nagyon jellemzőnek tartom, hogy az egész Eliotkör rendkívül élesen utasítja él Shelleyt és ha szabad ezt a hasonlatot mondanom, a Shelleyvel kapcsolatos Eliot-féle ostobaságok néha nagyon hasonlítanak azokhoz az ostobaságokhoz, amelyeket Kosztolányi hozott fel Adyval szemben. Ezek persze nagyon merész és semmivel sem indokolható párhuzamok, de azt hiszem, a francia forradalom után az egész európai fejlődésben vannak errefelé mutató közös elemek, amelyek a magyar fejlődésben csak még specif ikusabban mutatkoznak meg. Kérdés: Ezek szerint lehet-e azt mondani, hogy van egy magyar költői fejlődésvonal: Petőfi, Ady és József Attila, és ez a vonal világnézetileg és horderejében is központi fontosságú, de a magyar fejlődésben mégis kívül áll a mozgás főáramlatán? Azt hiszem csakugyan létezik különbség a magyar fejlődés van-ja és legyen-je között. Petőfi, Ady és József ezt a legyen-t képviselik, de ez nem valami utópikus, sehonnan sem vett legyen, hanem a magyar fejlődés objektív szükségszerűségéből szubjektíve adekváton kipattanó válasznak a kifejeződése. Másrészt rendkívül széles körök akarnak kitérni a Magyarország elé állított nagy történelmi feladatok elől, és a magyar költészet tekintélyes része ennek a kitérésnek az ideologizálása és idealizálása. Ezzel szemben áll Ady, mint nagy protestáló. Hogy stilárisan elavult-e Ady? Először is minden költő természetszerűleg a maga korának a gyermeke, ennélfogva egész nyelve, metaforakincse stb. a saját korának produktuma. Ez Heinére éppúgy áll, mint Shelleyre, Petőfire mind Baudelaire-re, és természetesen áll Adyra is. Mármost be kell vallanom, hogy az összes ilyen stíluskategóriákkal szemben nagyon szkeptikus vagyok. Főleg ha Adyval kapcsolatban szecesszióról vagy Jugendstilről, vagy más