Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Ady Endre az ilyen kárhozatos ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből. Meglehet, X, Y, Z is látja, de utód nem lesz belőlük, mert hamis a káprázatuk: így épülnek templomok almáspitéből. Mondják és mondják a magukét, de azt nem mondja senki, hogy Ady verse, A föltámadás szomorúsága élén járhatott volna a világhódító szürrealizmusnak. Történt a Magas-Tátrában, Ady belenézett a Csorba-tóba (mint később a csorba tükrökbe, görbe tükrökbe), és nem ismert magára: „Föltámadtam, jaj föltámadtam!" A csodálatos Apollinaire még akkor glóriátlan. Eluard, Aragon: rövidnadrágos. A nagy macher Breton: semmi. A virágdobálókat szeressük-e? Hullt a virág, hull a virág azóta is. Dobálják barbárok, forradalmárok, igazi szeretők, sznobok. Lehajol néha a költő, megtisztel egy-két szálat, feltűzi lidérces kalapjába. Aki annyira kívánta a hódolatot, tébolygó szelleme csömört kap immár, nem ismer magára: „Föltámadtam, jaj föltámadtam!" A darabolókat, a koncolókat megvessük-e? Ezek a belsőségeket szétszabdalok, idő múltával mindig másOk, meg-megjelennek szólván: Nekem az epéje a kedves, nekem a csiger-imádó gyomra, nekem istenes lelke, nekem az istentelen, nekem a fekete csődörsége: mímelem, nekem a vérvörös orátorsága: fölveszem. A sorolást berekesztjük. Ó költők, esztéták s egyebek: én megtartanám Ady Endrét egészben is! Végszó: ó, költők, esztéták s egyebek, már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfele is csúsznak a romlasztó csókok. Látók én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik. 1968.