Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

SIMON ISTVÁN Ügy gondolom, elég köztudott dolog, hogy ragaszkodom elképzeléseimben, vagy a saját gyakorlatomban a hagyományokhoz, mert hiszek abban, hogy van folyamatosság az irodalomban. Éppen ezek a nagy egyéniségek, mint Ady is, bizonyítják, hogy robbanásszerű újítást sem lehet hagyományok vállalása nélkül elképzelni és különösen nem lehet megteremteni egy nagy lírájú életművet anélkül, hogy valamiképpen ne kapcsolódna visszamenőlegesen a nagy haladó tradíciókba. Én itt látom ma Adynak a jelentőségét igazán. Mennyire tudjuk a nemzeti tudatban elhelyezni, minthogy irodalmunk hat-hét évszázadon keresztül mindig a nemzeti tudat élesztője, sőt megteremtője volt minden korban, tehát mind társadalmilag, mind egyéb vonatkozásaiban is megváltozott életkörülmények között a nemzet mit tud felhasználni ma életművéből, amely sokkal többet jelent számunkra, mint esztétikumot. A hatását a mai olvasóra ezért érzem én személy szerint sokkal csekélyebbnek annál, mint amilyen hatást kellene, hogy gyakoroljon. Elmondanám talán röviden, hogy milyen okait látom én annak, hogy nem tudjuk ezt a hatást mondjuk hatékonyabbá tenni. Az elmúlt 20 esztendő sok politikai, társadalmi vargabetűje, nehézségei, megpróbáltatásai, megrázkódtatásai bizonyos értelemben a közvéleményt, ha szabad ezt a szót használnom, ilyen értelemben igénytelenebbé tették. Olyan efemer jelenségekhez hozták inkább közel, amelyek könnyebben átszaladnak az emberen, a mindennapi élet gondjai, bajai közepette inkább a szórakoztatásra vagy a könnyebb élvezetekre szoktatta az embereket. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen nagy élet, mint az Ady Endréé — visszatérve most az előbbi gondolatomra —, az új, szocialista tudat megteremtésében ne játsszon nagy szerepet. De iskolarendszerünkben, tehát a tantervekben valamiféleképpen más megvilágításba kellene hozni. Nem úgy, ahogy eddig tettük. Én gyakorló tanár is valtam igen rövid ideig, egy fél évig, ott láttam, hogy szegény