Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Persze a 'kialakuló forradalmiság nem jelentett végleges megállást: annak is megvolt a maga belső története. Négy szakaszra oszlik innen szemlélve a költő pályája. A szubjektivitásból ment a mind teljesebb objektivitás, azaz az ábrázolás síkján jelezve az utat: a szimbolizmus formájában megjelenő lázadó modernségtől a huszadik század új lírai realizmusa felé. 1905—1908 között, az ún. érzelmi forradalmiság időszakában, az adottal való meg-nembékélés, a nem volt csak abszolút, a félfeudâlis magyar világ teljes elvetése, de a tagadásnak nem volt még távlata. A maga egyéniesítő, szélsőségesen esztétizáló, illetve mitizáló formáló elveivel ez az időszak jelentette a költő szembeszökően modernista-szimbolista periódusát. A második időszakban — 1908—1912 között —, látva, hogyan szilárdul meg az új ellenében az imperialista reakció politikai egységfrontja: az egyetlen forradalmi erő, a munkásosztály felé fordult tekintete: „úri viharból" oda menekült. De ingatag, bizonytalan volt még az így nyert távlat. A haladó erők felkészületlenségét mintegy tükrözve hit ós hitetlenség keveredett benne. A kétmeggyőződésű forradalmiság időszaka volt ez: út a realizmus felé, de nem megérkezés oda. 1912—1914 között a megélénkülő tömegmozgalmak nyomán ezt váltotta fel a népi forradalmiságnak egyértelművé vált, az ember prométheuszi erejében bízó, harci időszaka. Kibontakozott a költő népisége és realizmusa. S 1914 után — az imperialista világháború éveiben — az ember átmeneti őrületbe vivő zuhanását látva, ez a kiküzdött magaslat nem ment már semmibe. A kétségbeeséssel, a nihillel szemben a természet rendjéhez, az ott ható törvényhez fellebbezett a forradalmár művész próbára tett hite, az „ember az embertelenségben" helytálló pátosza. A huszadik század új gondolati telítettségű realizmusának ábrázoló módszereivel élve megszólalt Ady, a valóság forradalmára. E mellett a hosszmetszeti — lineáris — szerkezet mellett nem mellőzhető azonban a pálya keresztmetszeti — strukturális — szerkezete sem; nem sikkadhat el a lírai világkép összetettsége, totalitása. Mert nem lehet feledni: mind a négy szakaszban, változó belső tagoltságban, más-más kompozicionális törvények szerint bár, de ugyanaz az emberi dráma játszódott le ebben a lírában. Nemcsak politikai állásfoglalást jelentett itt a forradalmiság, de világnézetet: sorsa értelmét kereste a huszadik század megkavart embere. S a teljesség igényével gondolkodva, élve: a kínálkozó alternatívákat — a negatív lehetőségeket is — önmagában hordta. Nem azok ismerete nélkül, de azokról tudva, azokkal megküzdve — a József Attila-i szavakkai szólva: igaz dudásként pokolra is menve — jött létre döntése. Ott vibrált ebben a költé-