Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

szetben — a fejlődés során mind mélyebben élve, egyre valósabb strukturális rendbe illeszkedve be — a század problémáinak három számottevő, egymással feleselő megoldási módja: a Semmi, az Isten s az Ember válasza, Mindenfajta hamis biztonságot, áltató idillt, provinöalizmust eldobva, levetve, a maga labirintusszerű ellentmondásosságában élve meg korát, befészkelte magát Ady érzései közé is a sajátos huszadik századi világfájdalom, az „oktalan szomorúság", a nihil döbbenete. „A halál domíniumán" hallatszott itt folyvást az „aratók éneke". Feltűnt műveiben a komor hómező^kép, a létnek, „az eltévedés országának" ez a nyomasztó jelképe. S kulcsszó lett a nincsen. A magány, az eltévedés — a nihil motívumai merültek fel rendre. De épp azért volt Ady forradalmár költő, mert nem állhatott meg itt: a reménytelenben. Lenin Herzen kritikájának megkülönböztetésével élve: nem cinikus, hátráló, de nyugtalan, kereső volt az ő kételye, nihilizmusa. Kutatta az értelmet, a célt, az ember rendelését. S az órtelemidézés mindkét jellegzetesen huszadik századi formája — mind az egyéni, mind a társadalmi kiútkeresés — ott kísértett benne. Az egyéni keresés útjain haladva, mint általában a század eleji modernség szószólói: befelé fordulva — álmokkal, mítoszokkal, az éntől teremtett új valóságokkal — kívánt értelmet vinni Ady Endre is a szétesettnek érzett, céltalan világba. Épültek nála is menekvést ígérőn az irracionalizmus modern mítoszai. Villantak a szépség elszigetelő, egzotizáló mesei tájai, hívott a messzeségek, a mámor varázsa. S végső megoldásként az üres végtelenben szilárd pontra vágyva: megkapaszkodott a magányos kereső — ahogy ő nevezte — „az évezredek hozta szent képzelésben", a „van-vagynincs Űrban". Adva volt Ady költészetében is a huszadik század meghasonlott művészeinek nagy nosztalgiája: az isten keresése. De mint általában az ilyen típusú, individuális úton történő —• szubjektivizáló, mitizáló — 'értelemkereséseknél az álom az ébrenlét kritikáját itt is maga mögött hordta. Felszakadt a mítosz: lelepleződött öncsaló jellege. A befelé fordulás vándorútja végén nem a meglelt isten, nem a végtelen biztató nyugalma, de holt csillagok fénye, a Semmi üzenete világolt csupán a meddő keresőre. A stílus tépettsóge, ambivalenciája is hírt hozott róla, hogy hiába minden: nem emelhet véd falat az egyén — egyedül, egymaga — a Semmi ellenében. Hogy célt s értelmet találjon, rá keilett lépnie egy másfajta útra: a társadalmira, valóságéra. A költői dráma harmadik hőseként — a Semmivel és az Istennel szemben — mint megoldást hozó központi szereplő az Ember magaslott fel.