Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Hogy miért olyan nehéz betörni Adyval a világirodalomba? Ügy érzem, az előbbiek részben erre is választ adnak. Erényei és gyengeségei együtt adják a magyarázatot. Mindnyájan elfogadtuk hosszú ideje, s minden további meggondolás nélkül, hogy Ady a modern magyar költészet egyedüli megteremtője. Ez, ha a magyar költészetet elszigetelten, s egy múlt századi költő-modell fénytöréseiben nézzük, még igaznak is látszik. De az európai költészet fejlődésében Ady sokkal inkább utóvéd, mint úttörő, még azzal a megszorítással is, hogy a nagy utóvédek művében is ott az úttörés távlata. Ady mégis sokkal inkább egyik utolsó nagy képviselője annak az ő korában már lezáruló fejlődési folyamatnak, amelyet a dekadens, szimbolista, impresszionista jelzőkkel szoktak körülkeríteni. Ez semmiképp sem kisebbítheti őt a mi szemünkben, ám lehetetlen számot nem vetni azzal, hogy Ady nem hathat kezdeményezőként abban a világirodalomban, amelyben a költői én személytelenítése került napirendre, a romantikus énkultusz felszámolása egy egyetemesebb lírai én kialakítása által. Pusztán kronologikusan még az sem oly egyértelmű, hogy ő az első, aki „új időknek új dalaival" tört be a magyar költészetbe. Az új dal inkább kórusként jelentkezett, mint magányos szólamként. A Még egyszer 1903-ban jelenít meg, és köztudomásúan még a magyar költészeten belül sem képvisel lényegesen újat a századvégi lírához képest, mikor Babits valóban és kétségtelenül új hangot képviselő első költeményei 1902-ben keletkeztek, és a többiek új hangja is Adyval egy időben és tőle függetlenül készülődött. Egy igazán új, az európai líra forradalmával együttrezgő magyar lírai hangvétel pedig, igaz, Ady után, de nem belőle kiindulóan, Füst Milán és Kassák Lajos költészetében szólal meg alig néhány évvel később. Ez lehet a forrása annak — mint ahogy amaz, ha nem is bizonyítéka, mindenesetre jele ennek —, hogy bár Ady az idegen nyelvekre talán legtöbbet fordított magyar költő, az a nagy várakozás, amivel e fordítások elé mindig újra nézünk, mindig újra csalódással jár. Míg József Attila minden, akár legszerényebb külföldi megjelenése is legalább a további várakozás visszhangját kelti fel. Azok a francia költőbarátaim, akik megtisztelő feladatként fogtak neki legutóbb Ady új és eddigi legrangosabb francia átültetésének, szinte egybehangzó csalódásukról számoltak be: Adyt fordítva, minden törekvésük ellenére, óhatatlanul vagy másodlagos Victor Hugo-, vagy másodlagos Verlaine-versek kerültek ki munkájuk alól. S valóban, ha megnézzük, alig voltak képesek valamit átmenteni éppen abból, ami Adyt a mi számunkra oly hasonlíthatatlanná és egyetlenné teszi. A Poètes d'aujourd'hui sorozat nagy