Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

gonddal készült Ady-kötetének visszhangtalansága még azt is keserűen lepi meg, aki nem is várt olyan sokat tőle, s úgy érzi, maga is ismeri ennek belső okait. Mindenről persze vétek ilyen árnyalatlanul, sommásan és komolyabb elemzés nélkül beszélni. írni kellene róla sokat és sokfélét — amihez persze olyan irodalmi közélet is kellene, amely kevésbé emlékeztet egy primitív törzs elrettentő színekkel bepingált tabuktól nyüzsgő szertartásrendjére. Igen, írni nemcsak erről kellene Adyval kapcsolatban. Bármennyire meglepően hangozzék is talán azok után, amiket itt elmondtam, pozitív irányban legalább ugyanannyi a feltárandó. Ady prózai munkásságára gondolok, amely bármilyen elképesztően hangzik is, az 50 éves kultusz kellős közepében ma, 50 évvel Ady halála után még mindig hozzáférhetetlen, nemcsak a nagyközönség, de a legszűkebb irodalmi köztudat számára is. íme a bálványozás és tabuvá-emelés fonák — ám valahol mégis törvényszerű — visszája. Adynak a magyar irodalomban páratlan prózai művét sem nem olvassák, sem nem elemzik, erre nincs is módja senkinek. A méreteiben is roppant mű VIII. kötete legutóbb hagyta el a sajtót s ez még mindig csupán az 1906—7. évek anyagát tartalmazza 1200 (!) példányban. Sajnos, olyan irodalmi értékrendet állítottunk fel magunknak, amely a műfajok között első és másodrendű állampolgárokat különböztet meg. A kritika, esszé, publicisztika e másodrendűek 'közé tartozik, még akkor is, ha költészetünk legfőbb bálványának, költői munkásságát legalábbis egyenértékűen kiegészítő, hatalmas produkciójáról van szó. Sőt: még azt is meg kell kockáztatnom: vannak, lehetnek olyan szemléletek, amelyek Ady prózai munkásságának teljesebb ismeretétől és behatóbb kritikai felmérésétől egyenesen féltik a hagyományosan kialakult Ady-képet. A szakadatlan és pillanatra sem lankadó intellektuális feszültség a társadalomban és irodalomban még ma is sokban eretnekül szertelennek ható gondolkodói szabadság, amely Ady napról napra készült prózai írásaiból szikrázik, s amely valóban a világirodalom nagy szellemei sorába helyezi őt, nem egy helyen kikezdi — vagy kikezdené, ha ismernénk és ismertetnénk — azt a sokszor oly provinciálisán monumentális magyar őszseni képet, amelyet Adyról alkotni szeretünk magunknak. Azzal kezdtem e nagyon is vázlatos és hevenyészett vallomást, hogy, magamnak is meglepő módon, még sosem írtam Adyról. Hadd végezzem azzal, hogy ezt a mulasztást szeretném a magam számára mielőbb pótolni: a prózai művek VIII. kötete kapcsán írandó tanulmánnyal. 1968.